Számos remek könyvet olvastam a dzsungelről. Az egyik legmegkapóbb és legszuggesztívebb talán David Grann Eldorádó, az elveszett város című munkája volt a Percy Fawcett és fia rejtélyes eltűnésével végződő Z utáni kutatásról. Grann saját, dzsungelbéli tapasztalatait is latba vetve bizonyította, miért is hívják ezt a vidéket zöld pokolnak, így aztán a romantika, amit Amazónia iránt éreztem, és ami Jules Verne regényei nyomán épült bennem gyerekként, erőteljesen meg is bicsaklott ekkor. Végleg azonban csak az őslakos Nemonte Nenquimo első kézből származó beszámolója számolt le vele, erről olvashatunk a Minket ne mentsen meg senki! című könyvében.
Grann említett kötete Fawcett megszállott és hiábavaló, évtizedeket felölelő kutatásáról zsigerbe vágó beszámoló ugyan, azonban még így is „csupán” egy kívülálló betekintése egy tulajdonképpen kiismerhetetlen közegbe.
Ezzel szemben Nenquimo, és rajta keresztül társszerzője, Mitch Anderson megfordítja a narratíva irányát, és belülről tekint kifelé, ami egy rendkívül erőteljes, és ebben a formában még sosem olvasott coming-of-age életregényt eredményez.
És mint ilyen, megfelelő teret enged a témák közti kalandozáshoz, a megszokottól eltérően azonban itt nem viszonzatlan szerelmekről meg szülőkkel való konfliktusokról esik szó, hanem elsősorban a fehér ember „mentőakciójáról”, mely diaszpórába kényszerítené a woarani őslakosokat az ecuadori esőerdő mélyén.
Valahogy mostanság ezek a kolonizációs történetek találnak utat hozzám, így volt Tommy Orange Tévelygő csillagok című regényénél is, és bár két történet még nem nevezhető mintának, az összecsengés mégis jelzés értékű: a fehér ember terve az őslakosok asszimilációjára, melynek eszköze a kíméletlen erőszak akkor is, ha épp oktatás- vagy kultúrpolitikai köntösbe csomagolják. Nem hiába, a woarani indiánok számára a kötet címében szereplő „megmenteni” szó a következő jelentéseket kapta: kizsákmányolt, jogfosztott, hazug. És valóban:
Nenquimo saját tapasztalait meséli el azzal kapcsolatban, miként alakult az 1950-es évektől napjainkig törzse megmentése és megtérítése. Cukorka, Coca-Cola és kenyér volt az ára az értékes földnek, ahol egykor a falujuk volt, ma azonban gyárak állnak és működnek.
Nenquimo végignézi, ahogy megosztáson alapuló törzsi kultúrájukba a fehér ember bevezeti a pénz fogalmát, melynek addig a létezéséről sem tudtak, egy idő után pedig ölni kezdik egymás érte. Tapasztalati próza ez, ha létezik egyáltalán ilyen, de amíg Tommy Orange javarészt a felmenőitől rámaradt történeteket gyúrta egybe, addig Nenqiumo abból épített történetet, amit a saját szemével látott, és a saját testén tapasztalt. Mégis, törzse „megmentését” és lakhelyük környezetének erőszakos tönkretételét képes objektíven bemutatni, kiemelve saját hibáikat (elsősorban a hiszékenységet és naivitást), ugyanakkor aggodalmai nem a woaranik törzsét érintik elsősorban, hanem magát az esőerdőt.
Jól jelzi ez a természeti népek irigylésre méltó tapasztalatait: tekintve, hogy életük elválaszthatatlan Amazónia zöldjétől, a félelmük is nagyobb, látva a brutális erdőírtást, és e korábban áthatolhatatlan vidék pusztulását.
A kötet mégis düh nélkül mutatja be, hogy a gyermek Nenquimo miként válik a térség leghíresebb környezetvédelmi aktivistájává, milyen folyamatokon keresztül érti meg a körülötte végbemenő gazdasági változásokat, és hogy ébred rá, miként harcoljon ellenük.
Rendkívül érzékeny mű, telis-tele bölcsességgel, mely bennfentes hangja miatt végre nekünk, kívülállóknak is átélhetővé teszi Amazónia keserű átalakulását, a romantikával pedig úgy számol le, hogy tulajdonképpen mélységes aggodalomra cseréli.
Nyitókép forrása: https://www.goldmanprize.org/
