Egy zenekar életében pontosan meghatározhatóak azok a mérföldkövek, amik kijelölik a kreatív fejlődés soron következő irányát. A Platon Karataev januárban megjelent harmadik nagylemeze épp egy ilyen fordulópont, ami ráadásul több szempontból is kockázatot vállal. Sikerült-e megugrani a két éve kiadott, bivalyerős Atoms szintjét? Jó ötlet volt-e kibújni az angol nyelv mindeddig biztonságot nyújtó köpenyéből? Sikerült-e alsót húzni a tizenkilencre? Ezekre a kérdésekre az albumot kiegészítő, illusztrált dalszövegkönyv is segít válaszokat adni.
Klasszikus dilemma: mi a szerencsésebb stratégia egy erős lemez folytatására? Menni tovább a pozitívan visszaigazolt úton, vállalva az önismétlés, illetve a ránk nehezedő nyomás alatti összeroskadás rizikóját? Esetleg tudatosan elindulni olyan irányba, ami csupán nyomokban emlékeztet korábbi munkáinkra, megint csak, vállalva a lehetséges elidegenítés és művészi eltévelyedés veszélyét.
A Platon Karataev eddigi fejlődéstörténete azt sejteti, hogy ezek a kérdések a tagokat is foglalkoztatják, nagyon helyesen! Előrebocsátom: a szerzői kiadásban megjelent Partért kiáltó egy kiváló album. Az életmű valószínűleg eddigi legjobbja.
És bár a zenei progresszió nem olyan látványos, mint a 2017-es bemutatkozás (For Her) utáni, már említett Atoms esetében volt, azért minimum egyet ezúttal is sikerült előre lépni. Ez sem kevés, sőt!
A szintlépés eredőjét viszont nem elsősorban a dalszerzői kvalitások terén kell keresnünk (bár persze, ott is), hanem a magyar nyelvre történő váltásban, ami ennek a tizenegy új szerzeménynek olyan hatást kölcsönöz, ami végre kompromisszummentesen bontakoztatja ki a zenekarban rejlő különleges tehetséget. Hiszen hiába sajátítunk el egy idegen nyelvet nem középiskolás fokon, azokat a tudatos vagy tudatalatti esztétikai mélységeket, árnyalatokat igazán csak az anyanyelvünkön tudjuk művészi kifejezésre juttatni.
Nem vagyok biztos abban, hogy Balla Gergely metaforikus, filozofikus (olykor metafizikával is kacérkodó) szövegei ugyanazon a hatásfokon égnének, ha azok továbbra is angol nyelven íródnak. Ráadásul az olyan kifejezések, mint pl. a „dervistáncot járó Hold”, a „konduló nyelvharangok” , a „fáradt kapilláris” vagy az „egyedül laudáló csend”, párját ritkító hasonlatok a kortárs hazai dalszöveg kínálatban. Ennek ellenére vagy épp ezért, de kifejezetten ironikus, hogy pont egy olyan zenekar vált angolról magyarra, amiben egyébként abszolút megvan egy hosszú távú nemzetközi karrier esélye.
A Prae Kiadó gondozásában megjelent, azonos című dalszövegkönyv, Dobos Emőke illusztrációival és szövegképeivel segít elmerülni a Partért kiáltó olykor kellemesen meditatív, máskor zaklatottan lüktető felvételeiben,
amelyek így, vizuális kiegészítéseikkel együtt öltenek igazán testet. Pedig furcsa ellentmondás uralkodik az anyagon: bár a rideg és kopár sorok tematikája széttartó, zeneileg érezhető egyfajta elbeszélés jelleg (ha nem is átgondolt koncepció), amit az Ocean-t is részben megidéző Csak befelé nyit, a bő egy perces Fagyott csontok, amolyan intermezzóként felez, a ki- és elengedő, elképesztően szép Lombkoronaszint pedig lezár.
A dalok ezúttal is remekül szólnak, most sem bántak csínján a visszhangokkal és vissza-visszatérnek a rétegelt dallamokat olykor lepelként betakaró, masszív gitáreffektek is. Magyarán minden itt van, amiért ezt a zenekart szeretni lehet, a magyar nyelvű szövegeknek hála pedig még több is. Egy eddig is ígéretesen alakuló karrier fordulópontja és egy izgalmas, új irány. Mi ez, ha nem egy alsó a tizenkilencre?
Kiemelt kép forrása: Instagram, konyvszedelgo
