Kevés olyan zenekart tart számon az egyetemes popkultúra, amelyet fél évszázad elteltével is akkora rajongás övez, mint a valaha volt leghíresebb és legsikeresebb svéd kvartettet. Dalaik nemcsak hogy meghatározták a hetvenes éveket, de a mai napig, generációk számára jelentenek egyet a minőségi popzenével. Az öt évtizedet felölelő történetüket egy gyönyörű, archív fotókkal gazdagon illusztrált kötet meséli el.
Valami lehet a svéd levegőben, mert az elmúlt ötven évben szinte minden évtizedben jött legalább egy produkció, ami letarolta a fél világot. A címszereplők mellett gondoljunk csak a nyolcvanas években felbukkant Roxette-re és Europe-ra, vagy a kilencvenes évek europop inváziójára, az Ace of Base-szel és Dr. Albannal, hogy a XXI. századi popzenét ugyancsak alapjaiban meghatározó Avicii-ről vagy az elmúlt 25 év legnagyobb slágereinek jelentős részét dalszerzőként, illetve producerként jegyző Max Martinról már ne is beszéljünk. És ez még csak a jéghegy csúcsa. Egy biztos: mind rengeteget köszönhetnek az ABBA-nak.
Pedig a hetvenes évek legelején még egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy a saját hazájukban (különböző formációk részeként, illetve szólóban) már többé-kevésbé ismert és népszerű tagoknak akár az angolszász produkciók uralta nemzetközi fősodorban is teremhet babér. A Carl Magnus Palm által elmesélt történet így legalább ugyanannyira szól a csillagok szerencsés együttállásáról és egy makacs, erőskezű menedzserről, mint a tagok megkérdőjelezhetetlen tehetségéről, elsöprő, minden mást háttérbe szorító munkatempójukról, illetve a PR-szempontból főnyereménynek számító tényről, miszerint a zenekart nem csupán négy barát, hanem két házaspár alkotta. Legalábbis egy ideig.
Az ABBA története több szempontból is lebilincselő. Elsősorban a hetvenes évek, a popzene üzletté válásának kordokumentuma, amikor már nem kizárólag a zene számított, hanem a látvány, a külsőségek, a monumentális turnék, a sztori és a dollármilliókat érő márka is.
Utóbbi ékes példája az 1976-ban megjelent Arrival című nagylemezen használt, később a zenekar logójává avanzsált, fordított első B-betűvel ellátott ABBA felirat is, ami egyszerre zseniális, végtelenül letisztult márkajelzés és a négy tag egymáshoz tartozásának szimbóluma. A dalok mellett talán pont ez a misztikum lehetett az, ami ennyire ellenállhatatlanná tette a zenekart. Adott volt két, a kamerák előtt mindig mosolygó, szimpatikus popsztár házaspár, akik úgy szállították egymás után a világslágereket, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna és akikről a rajongóik azt hihették, hogy sokat tudnak, pedig ennek valójában épp az ellenkezője volt igaz.
És bár 1981-re mindkét házasság felbomlott, ez nem járt automatikusan a zenekar feloszlásával, hiszen az évtized elején még két sorlemez jelent meg: a még mindig optimista hangvételű, de a vég kezdetét jelző, 1980-as Super Trouper, valamint az egy évvel későbbi, már jóval komorabb és érettebb hattyúdal, a The Visitors. Ez utóbbi borítója beszédesebb már nem is lehetne: a négy, kedvetlen arcú tagot egy félhomályban úszó, rideg szobában látjuk, egymástól tisztes távolságra, falra vetülő árnyékukkal. A kritikusok kedvenc ABBA lemeze a zenekar felnőtté válását és egy új korszakot jelzett előre. Ez az új korszak azonban már az előtt véget ért, hogy igazán elkezdődhetett volna.
A nyolcvanas évek ugyanis már nem az ABBA-ról szóltak. Björn és Benny régóta kacérkodott a musicalek világával, így a zenekar „átmeneti szünetében” sikert sikerre halmozva élhették ki színházi ambícióikat, köztük azzal a Mamma Mia!-val, ami újabb generációkat ismertetett meg az együttes munkásságával.
Agnetha és Frida szólóban próbálkoztak, hol több, hol kevesebb sikerrel (bár utóbbi 1982-es szólóalbuma, Phil Collins-szal a produceri székben kifejezetten jól sikerült!). Az ABBA legendája még néhány éve is nagyjából ezen a ponton ért véget. A kvartett azonban úgy döntött, hogy egy hozzájuk méltó befejezést írnak saját történetükhöz. 2021 novemberében, 40 évvel utolsó albumuk után megjelent a zenekar igazi záróakkordja, a Voyage, amit egy technológiai értelemben abszolút páratlan – azóta is futó – hologram koncertshow-val fejeltek meg, egy külön erre a célra épített londoni arénában. Az ABBA ezzel nemcsak hogy átmentette magát a digitális korszakba, de a koncertipar lehetséges jövőjébe is betekintést nyújtott. Nem kis teljesítmény ez 80 felé közelítő emberektől. „A gép forog, az alkotó pihen”. Köszönet a zenéért!
Kiemelt kép: The Advertiser
