Nyughatatlan. Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott, amikor megpillantottam Bono vaskos önéletrajzának borítóját. Aztán amikor a több mint hatszáz oldalas kötet végére értem, és újra farkasszemet néztem ezzel a szeplőkkel tarkított, elszánt tekintettel, egyszerre mindent megértettem. A híres holland sztárfotós, Anton Corbijn fekete-fehér felvétele ugyanis zavarba ejtő pontossággal mutatja meg az ír énekes személyiségének esszenciáját. De mi is volna az? Ezt saját szavaival, no meg negyven U2 dal segítségével meséli el nekünk.
Bono, született Paul David Hewson – hosszú dobpergés – nem egy egyszerű eset. És most gyorsan tegyük a szívünkre a kezünket: ezt aligha várja el az ember olyasvalakitől, aki több mint 40 éve, estéről estére stadionokat tölt meg csurig rajongóival. Bono tökéletesen tisztában van azzal, hogy – mint írja – „az egója sokkal nagyobb, mint a saját magába vetett hite”. Magyarul tudja magáról, hogy olykor kifejezetten idegesítő tud lenni. Nem is rejti véka alá.
Talán épp ezért annyira inspiráló a kitartása, hogy mind a több mint negyven éve tartó házasságában, mind zenekara karrierjében, mind pedig emberjogi aktivistaként makacsul ragaszkodik az elveihez és mindazokhoz, akik eközben útitársai voltak, vagy jelenleg is azok. Egy faltörő kos, aki addig rohan újra és újra, fejjel előre, míg végül lyukat nem tör a túloldalon. Kifejezetten hasznos tulajdonság egy olyan ember számára, aki bejáratos a világ legbefolyásosabb döntéshozóihoz. Például az Egyesült Államok elnökeihez, hogy csapjanak keményebben oda az AIDS ellen vívott harcban, vagy hogy töröljék el a legszegényebb országok hiteleit.
De minden messianisztikus jellemvonása ellenére, Bono is halandó, gyarló ember. Istenné legfeljebb a színpadon, arra a nagyjából két órára, napszemüvegben és bőrdzsekiben válhat – és rendszerint válik is.
A kötet első fejezetének címe akár Memento mori, azaz „emlékezz a halálra” is lehetne (már ha született volna valaha ilyen című U2-dal, de ezt végül a Depeche Mode happolta el pár hete megjelent albumukon, ugyancsak a már említett Anton Corbijn látványtervezői közreműködésével). Az első sorok ugyanis egy New York-i kórházban fogadják az olvasót.
„Az egyik szívkamrámon, amin a legtöbb embernek három ajtó van, nekem csak kettő. Két lengőajtó, amelyek 2016 karácsonyán leszakadtak a zsanérjaikról. De kiderült, hogy az én aortám nyomás alatt volt, és egy hólyag képződött rajta. Ha a hólyag megreped, az gyorsabban a túlvilágra küld, mint ahogy hívni tudnám a mentőket. Gyorsabban, mint ahogy el tudnék búcsúzni ettől a világtól.” Az ember, aki erejét nem kímélve küzd a nyomorban tengődő milliók életének jobbá tételéért, váratlanul szembesül önnön halandóságával. Erős kezdés.
A rocksztár-önéletrajzokban gyakran vissza-visszatérő elem a kellemetlenebb emlékek mögötti felelősség elkendőzése. A Surrender viszont nem fukarkodik az önkritikával, így csak ritkán esik az önbálványozás csapdájába.
Sőt, gyakran éreztem úgy, mintha sokkal többet írna személyiségének kevésbé szerethető (de legalábbis ellentmondásos) oldaláról. Mindeközben megismerjük és megértjük a kamaszként elveszített édesanya jelentőségét és azt, amit ebből fakad: a saját család iránti vágyát.
Mindvégig problémás kapcsolatát édesapjával, aki nem sokkal halála előtt súlyos családi titokról rántja le a leplet. Dühkezelési nehézségeit, amik így sokszor új megvilágításba helyezik dalszövegeit. Szüntelen nyughatatlanságát, aminek köszönhetően mindig a következő, még nagyobb dobáson töri a fejét. De jobban megértjük azt is, hogyan maradhatott együtt több mint negyven évig a U2, aminek minden tagja legalább egyszer fontolóra vette már a kilépést.
A könyv megjelenése óta egyébként az itt szereplő negyven dal akusztikus újraértelmezése is napvilágot látott. Ha ezek nem is tesznek hozzá érdemben a zenekar életművéhez, Bonót kifejezetten jól esett közelebbről megismerni. És bár a cím szerint végre megadta magát, ezzel valójában ő is csak nyert.
Kiemelt kép: Bono a U2 az 1985-ös Live Aid koncertjén / Forrás: Ebay
