Amióta világ a világ, számtalan szerző döntött már úgy, hogy amikor az írásaival a nyilvánosság elé lép, ezt nem a saját nevén teszi meg. Ma is jó néhány népszerű regényíró publikál írói néven, ki-ki eltérő okokból: rejtőzködésből, védekezésből, vagy egyszerűen azért, mert ez is része a személye körül felépített marketingkampánynak.
Az irodalomtörténet talán leghíresebb álneves esete a Brontë nővéreké: ők mai szóval élve gendersemleges keresztneveket találtak ki maguknak, amikor közreadták a Currer, Ellis és Acton Bell versei című kötetüket. Charlotte később elárulta, azért döntöttek így, mert ódzkodtak az egyértelműen férfira utaló nevektől, viszont nem akartak a saját nevükkel sem a nyilvánosság elé lépni, mert
„az a bizonytalan benyomásunk volt, hogy a női írókra hajlamosabbak előítélettel nézni”.
Annyi bizonyos, hogy a regényeik sikeressé válása után a kritikusok kétségbe vonták, hogy a Jane Eyre vagy az Üvöltő szelek erőteljes szövege származhatott nők tollából.
Az írói név választásának különféle motivációi közül az egyik tipikus megoldás a három Brontë lányé: eltitkolni valódi nemüket az olvasók és a műbírálók elől egyaránt. Erre ösztökélte a kiadója Rowlingot is a Harry Potter első kötetének megjelenése előtt, esetében a borítón azért állt csak a J. K. monogram, mert a szakemberek úgy vélték, a fő közönségként megcélzott fiúk nem szívesen vennék a kezükbe egy női szerző fantasy-regényét.
Más indítékból bújt meg a Nicolas Barreau név mögött a német Daniela Thiele.
Mint egy interjúban elárulta, amikor férjével létrehozták a saját kiadójukat, nem volt pénzük rá, hogy neves szerzők kedves, romantikus francia regényeinek kiadási jogait megvásárolják, hát kitalálták, hogy írjon ő egy hasonló, szerelemmel teli párizsi történetet. A német női szívek számára oly vonzó francia férfi alakjának megalkotásában saját francia gyökerei is szerepet játszottak. Frau Thiele sokáig élvezte az álnév mögé rejtőzés izgalmát, még a fiktív szerző életrajzát is felvázolta, egyedül azt hiányolta, hogy nem találkozhat személyesen az olvasóival. Csak közel húsz év elteltével, egy sor, rendkívül sikeres Barreau-mű – köztük a Cseresznyevirágzás, a Fények a Szajnán és A szerelem receptjei – megjelentése után árulta el az igazságot.
Ha egy szerző többféle műfajban publikál, az eltérő zsánerekhez társíthat eltérő írói neveket.
Ezzel a megoldással legutóbb Evie Woods egyszerre bájos és elgondolkodtató regénye, Az eltűnt könyvesbolt esetében találkoztam. A két idősíkon és kétféle, egy reális és egy mágikus világban játszódó történet még azzal is megajándékoz minket, hogy elolvashatunk benne egy részletet Emily Brontë második regényének elveszett kéziratából. Ez a csak Woods fantáziájában létező regénytöredék az 1840-es évek éhínséggel küzdő Írországába visz bennünket, nem véletlenül, hiszen egyfelől a Brontë lányok édesapja onnan települt át Nagy-Britanniába, másfelől az álnév a galwayi születésű Evie Gaughant, több mágikus-misztikus könyv szerzőjét rejti.
A Nápolyi regények megjelenése óta világszerte ismert írónőt, Elena Ferrantét magánélete védelmezése vezette arra, hogy gondosan titkolja valódi nevét.
Így tehát mi, magyar olvasók sem tudhatjuk, ki bújik meg a Briliáns barátnőm, Az új név története, az Aki megszökik, és aki marad, vagy Az elveszett gyerekek története fordulatos, olykor megható, máskor fájdalmas szövegei mögött. Hogy ki lehet ő, arra nézve eddig csak feltételezések születtek, ami azért érdekes, mert amúgy számtalan interjú készült vele – bár csak online, személyesen egyik újságíró sem találkozott vele. Ferrante úgy véli, „ha egyszer megírták őket, a könyveknek nincsen szükségük a szerzőjükre”.
Egy másik interjúban kifejtette, kezdetben a félénkség vezette a rejtőzködésben, máshol pedig úgy nyilatkozott, számára az anonimitás kulcsfontosságú része az írás folyamatának. Ugyanakkor azt sem felejthetjük el, hogy ez a megoldás PR-fogásnak sem rossz, hiszen az olvasók érdeklődését garantáltan felkelti a titokzatosság ködébe burkolózó író művei iránt.
Magyarázatot szolgáltathat az írói név kitalálására az is, ha mögötte nem egy, hanem két (vagy több) személy bújik meg.
Jó példa erre a skandináv krimiirodalom sztárja, Lars Kepler, amely álnév valójában az Alexander Ahndoril—Alexandra Coelho Ahndoril házaspárt takarja. A svéd páros 2009-ben debütált A hipnotizőrrel, amelyet olyan krimik követtek, mint A pók, A tűz tanúja és a Homokember. Kezdetben senki nem tudta, ki áll a világszerte népszerűvé vált Joona Linna-sorozatot jegyző név mögött, a svéd Aftonbladetnek azonban sikerült fényt derítenie a kilétükre. Írói nevüket Stieg Larsson svéd író és Johannes Kepler német tudós ihlette. A páros azóta újabb darabbal jelentkezett, A rejtély kulcsa új, klasszikus detektívregény-sorozatuk első kötete.
A sor még hosszasan folytatható, az olyan klasszikus szerzőktől, mint Mark Twain vagy George Eliot az olyan kortárs kedvencekig, mint Sophie Kinsella, Stephen King vagy Anne Rice. Ki az eredetinél jobban csengő nevet akart választani, ki a szakmai függetlenségét megőrizni, ki a családját megvédeni a nyilvánosságtól, ki a valódi nemét elrejteni, ki a saját bonyolult, nehezen kiejthető nevét lecserélni.
Ahány szerző, szinte annyi ok és magyarázat, de talán nem is ez a fontos. Nekünk, olvasóknak maga a történet a lényeg.
Kapcsolódó cikkek:
