Június 5-én este a Petőfi Irodalmi Múzeumban emlékeztek a hétfőn elhunyt Térey Jánosra. Özvegye, Harmath Artemisz rövid beszédet mondott, barátai, kollégái, tisztelői olvasták fel, illetve hallgatták verseit. Döbbenetesen korán hagyott itt bennünket – és ebből a döbbenetből érezhetően a jelenlévők sem ocsúdtak még fel.
Térey János negyvennyolc éves volt. A felolvasásoknak helyet adó terem előtt egy asztalon ott sorakoztak könyvei. Tíz verseskötet, esszék, novellák, négy színmű, három verses, meg egy „sima” regény. Nemcsak mennyiségre és minőségre, de változatosságát tekintve sem akármilyen életmű. Térey, aki lírájában már egészen korán, húszéves fejjel, mindjárt színre lépésekor alig hihető kiforrottságot és érettséget mutatott, a későbbiekben szeretett elkalandozni az irodalom más területeire is. Nehéz eldönteni, miben volt a legjobb.
A versírásban különleges volt, vitathatatlanul. Költőtársa, Győrffy Ákos írja róla a Mandineren megjelent emlékezésében: „Azt már az elején, a kilencvenes években látni lehetett, hogy úgynevezett nagy formátumról van szó. Tehát nem csak egy »tehetséges« költőről, akire átmenetileg felfigyelt a szakma, hanem valami egészen másról. Olyan kaliberű költő, mint Térey János, ritkán tűnik fel az irodalmi univerzumban.”
Péterfy Gergely pedig a HVG hasábjain tekintett vissza Téreyre: „Amikor megismertem, 19 éves volt, én ifjú szerkesztő a Törökfürdőnél, ő ifjú szerző, és az első perctől tudtuk, hogy betoppant A költő. Mindenestül költő volt, személyes sorsával, terhelt felmenőivel, kínlódó debreceni gyerekkorával, filléres gondjaival, kétségbeesett eleganciájával, zakóival és nyakkendőivel, szerepeivel, amelyekkel öntudatosan kikövetelte magának, ami a tehetségnek jár.”
A költő azonban szerette feszegetni a határokat, a sajátjait is: verses regényei – a Paulus, a Protokoll és A Legkisebb Jégkorszak – lenyűgöző vállalkozások. És hassanak bármilyen anakronisztikusnak a XX-XXI. században, Téreynek kisebb tömegeket sikerült rávennie arra, hogy ebben a kevéssé modern formátumban fogyasszák az irodalmat. Drámáit nagy sikerrel vitték színre, Budapestről szóló novellái pedig – amelyek az Átkelés Budapesten című kötetben kaptak helyet – valóságos rejtett gyöngyszemek. És felvillantják szerzőnk „másik énjét”: Térey János gimnazista korában építésznek készült, ám mivel a reáltárgyakkal meggyűlt a baja, más utat választott. Építészetre, környezetünkre érzékeny látásmódja azonban megmaradt: remek leírásai, finom meglátásai a minket körülvevő (épített) világgal kapcsolatban nemcsak ebben a kötetben, de számos más művében tetten érhetők.
Térey János korán derékba tört munkássága kitart – bőven alkotott annyit, amennyire másoknak két-három élet is kevés lenne. Ezzel vigasztalódhatunk némileg akkor, amikor megállapítjuk: irodalmunk egyik legösszetettebb, legműveltebb, leginkább széles látókörű és – a szó legjobb értelmében – legprofibb, önmagával szemben igényes, a tökéletesnél kevesebbel soha be nem érő képviselője távozott közülünk június 3-án. Talán fel sem fogjuk még, mekkora űrt hagyott maga után.