Az idén nyáron az egész világ Japánra figyelt. A pandémia okozta elővigyázatosság miatt azonban a házigazda sokkal kevésbé tudta bemutatni ezt a nagyszerű országot, mintha nem a világjárvány árnyékában rendezték volna meg az olimpiai játékokat.
Alig vagy egyáltalán nem láttuk a hajlongó önkénteseket, a lelátón a szemetet önmaguk után összeszedő nézőket. Nem láthattunk zászlókat lengető drukkereket, akiknek arcáról akkor sem fagy le a mosoly, amikor a kedvencük várakozáson alul teljesít. Így sokkal kevésbé láthattunk bele ebbe a különleges kultúrába, sokkal kevésbé szembesülhettünk a ténnyel, hogy a japánok mennyire máshogy viszonyulnak az élethez.
A japán emberekről Európában homályos elképzeléseink vannak, a szokásos sztereotípiákon túl annyit tudunk, hogy az átlagosnál tovább élnek, sejtjük, hogy ennek oka az egészséges életmód, a természet szeretete, de Jo Peters 190 oldalas, pazar fényképekkel illusztrált kemény borítójú A japán életmód művészete című könyvéből kiderül: mindezeken túl
a hosszú, egészséges élethez elengedhetetlen az a filozófia, ami szöges ellentétben áll a nyugati ember értékrendszerével,
ahol sokkal jellemzőbb a siker, a csillogás és a pénz hajszolása, miközben elmulasztunk megélni csendet, szépséget, apró, hétköznapi örömöket.
„A buddhizmusban gyökeredző japán kultúrában hangsúlyosan megjelenik a hála pozitív ereje, a természet és a közérzet létfontosságú kapcsolata, és a mindennapokhoz való nyugodt, átgondolt hozzáállás értéke” – írja bevezetőjében Peters. A japánok életfelfogásának alappillére: a tudatos hozzáállás. Ikigai – a japán szó az élet értelmét jelenti. Elsődleges feladat a boldog, kiegyensúlyozott élethez, hogy mindenki megtalálja azt az utat, illetve azt a tevékenységet, ami örömmel tölti el.
Ha valaki például arra teszi fel az életét, hogy másokon segítsen, a legapróbb lépésekkel kell közelednie célja eléréséhez: minden, ami ebbe az irányba viszi, közelebb viszi a céljához és örömmel tölti majd el, ha egy idős asszonyt lesegít a buszról, átveszi a szatyrát, kinyitja neki az ajtót. A figyelmesség, kedvesség, önfeláldozás – mind olyan tulajdonság, amelytől gazdagabb lesz az életünk.
Érdekes, hogy a japánok épp a nyugati emberrel ellentétes oldalról ragadják meg az igazi értéket. Európában ha eltörik a kedvenc csészénk, kihajítjuk a szemétbe. Náluk évezredes hagyománya van annak, hogy ilyen esetben hogy tudják az eltört csészét reparálni. A kintsugi szó például aranyasztalosságot jelent, s arra utal, amikor porított arannyal kevert lakkal megjavítják a csorbult kerámiát. Azt vallják, ezáltal még szebb lesz, hiszen megmutatkozik a múltja, az esendősége. A kintsugi az újjászületés ceremóniája.
Mindez annak az életfelfogásnak a része, amit ők úgy neveznek: wabi sabi. Pontos fordítása nincs, annyit tesz: lássuk meg a szépséget a tökéletlenségben, és fogadjuk el, hogy az élet mulandó. Elnézve a plasztikai sebészetek előtt kígyózó, ráncfelvarrásra várakozó sorokat, beláthatjuk:
a mi kultúránk olyasmivel igyekszik dacolni, ami szembe megy a természettel, s minthogy természetellenes, megváltást, lelki békét sosem hozhat.
A lelki békét a mértékletesség, a jelen megélése, a meditatív állapot elérése, a természet közelsége segíti, mint sétálni az erdőben, papírt hajtogatni (origami), venni egy virtuális forró fürdőt, bonszai fát nevelni, vagy elmélyülni a japán konyhaművészetben.
Az élet szép. A maga tökéletlenségében is az. Talán csak el kellene mindezt fogadnunk, és máris jobban érezzünk majd magunkat a bőrünkben. Ha mindezt nehéz egyből elfogadnunk, olvassuk Jo Peters könyvét, sokat tanulhatunk belőle magunkról, a japánokról és az élet szépségéről.
