Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az anyai szeretet természetes érzés, hogy automatikusan keríti hatalmába a szülőt, hogy zsigerig, csontig, sejtmagig hatol, és ez az élet önkéntelen velejárója. De ha nem így van? Mi történik, ha a gyermekünket nem vagyunk képesek szeretni? Ha nem alakul ki közöttünk kötelék? Ha a világra jötte óta folyamatosan azt érezzük, valami nem stimmel a babával? Mondjuk: eredendően gonosz!
Efféle kérdések foglalkoztatták a ma 39 éves Ashley Audraint, amikor gyermeket várt. Akkoriban a Penguin Canada nevű könyvkiadó igazgatójaként dolgozott, de gyerekkori álma volt könyvet írni. Miután babája sérülten született, eredeti pozíciójába nem akart visszatérni, terápiás jelleggel írni kezdett, és a fenti kérdések kibontakoztatásából egy 34 országban megjelent, a New York Times, a Sunday Times megannyi kritikai fórum bestseller-listájának élére tört könyvet hozott össze (magyarul a A szív sötétje címet kapta) első kötetes szerzőként.
– Szeretem a gyermekeimet. Teljesen normális a kapcsolatunk, és a könyv sokkal sötétebb, mint bármi, amit valaha is anyaként átéltem. Ugyanakkor szerettem volna visszaszorítani azt a narratívát, miszerint az anyaság kizárólag egy csodálatosan boldog, felemelő érzés magyarázta a Toronto Life-nak nyilatkozva a kétgyermekes anya.
Jól tette, hogy ezt tisztázta, tekintve, hogy az egyes szám első személyben írt elbeszélés olyan mélyrehatóan és hitelesen ábrázolja az anyát, aki nem tud mit kezdeni a lányával, hogy a kötetre simán tekinthetnénk dokumentarista alkotásként.
Ezt a könyvet nem írhatta más, csak egy anya. És mégis, épp egy anya tollából letaglózó minden egyes sora. Emiatt oly végtelenül sötét és rémisztő. Olykor kétségbeejtő.
Audrain konkrétan pszichológiai thrillert írt az anya-gyermek kapcsolat köré (nem véletlen, hogy több országban, így nálunk is, a Rorschach-tintafolttesztekre hajazó, két, egymással ellentétes irányba tekintő női arc látható a címlapján).
Nyilván a tabudöntögető témák előnnyel indulnak a sikerhez vezető úton. De az sem árt, ha a könyv jól van megírva. Márpedig annál aligha van nagyobb dicséret, minthogy Audrain úgy tálalja a történetet, hogy simán elhisszük, mindez vele és családjával a való életben megtörtént.
Ehhez nem elég, hogy szemléletesen taglalja a szülés kegyetlen fájdalmait, a gátmetszés okozta kínokat, sokkal inkább szükséges, ahogy az anya lelkében lejátszódó rezdüléseket visszaadja, amint egy-egy pillantás, kimondott szó, megejtett vagy épp elmaradt mozdulat miféle lelki dinamikákat indukál a családon belül. Mindemellett a szerző tökéletesen tisztában van a mai olvasási szokásokkal, hogy a napi egymilliárd minket érő inger közepette sokaknak nincs több órája arra, hogy egy-egy fejezet végére érjen.
Rövid, feszes fejezetekkel és hasonló mondatokkal operál, amitől még keményebb és ütősebb a szöveg.
Audrain azt is jól tudja, hogy a pszichológiai előképzettséggel nem rendelkezők számára nem árt némi támpontot adni arról, hogy egy ilyesféle érzelmi deviancia igenis eredhet előző generációk megpróbáltatásaiból, ezért a főszereplő, Blythe Connor a történet szempontjából érintőlegesen, de épp elégségesen felidézi, miféle rideg ember volt már a nagyanyja is, miként bánt az anyjával, aki később elhagyta őt. Így öröklődik generációról generációra az érzéketlenség. De vajon Blythe lánya is ennek az áldozata? Ettől olyan ördögi, akárcsak az Ómen Damienje? Vagy mindezt Blythe érzelmi zavarodottságában csupán vélelmezi a saját vérétől?
Ahogy egy izgalmas thrillerhez illik, a drámai végkifejletig az utolsó oldalakig várni kell.