Amikor az argentin Luciano Wernicke 2012-ben megjelentette a Leghihetetlenebb olimpiai történetek című könyvét, aligha gondolhatta, hogy a 2021-ben rendezett 2020-as ötkarikás játékok rendhagyónak bizonyulnak, a szó minden értelmében – a halasztással, az üres lelátókkal, az óvintézkedésekkel). De ha már a pandémia miatt így alakult, a könyv új kiadása bővelkedni fog a tokiói eseményekkel.
Merthogy új kiadás biztosan lesz. Nemcsak a fentiek miatt. Hanem mert ez egy jó könyv.
A Buenos Aires-i író, aki évtizedeken át újságíróként dolgozott a legnagyobb argentin lapoknál, rendkívül alapos munkát végzett. Ami fellelhető ötkarikás témakörben, azt felkutatta, elolvasta, és kiválogatott több mint 400 tényleg izgalmas sztorit. Kezdve az ókori eseményekkel, az első győztessel, vagy Nero császárral, aki annyira odáig volt a viadalért meg az győzelemért járó olajágért, hogy benevezett a fogathajtásra, lefizette a versenytársait, akik egytől-egyig mind „ki is estek”. Felidézi azt a Melankomaszt, aki véghez vitte azt a bravúrt, hogy egyetlen bevitt ütés nélkül nyerte meg a 207. Olimpiai Játékok bokszversenyét. Azt történt ugyanis, hogy a villámgyors delikvens elugrált az őt megütni próbáló riválisok csapásai elől, s mindezt addig-addig folytatta, amíg azok végkimerülés miatt fel nem adták a küzdelmet.
Wernicke a későbbiekben végigvezet bennünket valamennyi újkori olimpián, s mindegyiknél számos olyan sztorival rukkol elő, amelyek sokszor tényleg hihetetlenek, és ami még jobb: kevéssé ismertek.
Jó, nyilván kihagyhatatlan a magyar Takács Károly esete, akiről köztudott – legalábbis hazánkban –, hogy jobb kezesként készült az ötkarikás játékokra, amikor felrobbant a kezében egy gránát. Amputált végtagjával az álmát nem veszítette el: megtanult ballal is lőni, majd 1948-ban Londonban világrekorddal hódította el a gyorstüzelő pisztolyosok aranyérmét. Ráadásul négy év múlva Helsinkiben megvédte címét. Természetesen szó esik Eric, az angolnáról is, alias Moussambaniról, aki felejthetetlen szereplője lett a játékoknak: ő volt, aki Sydneyben csaknem belefulladt a medencébe, a 100 méteres gyorsúszást 1 perc 52 másodperc alatt teljesítette (a világcsúcs 46,91 másodperc).
Egyre-másra esik le az állunk, ahogy a mezítlábas indiai focisták legyőzik a franciákat, vagy amikor megtudjuk, hogy az 1964-es, egyébként ugyancsak Tokióban rendezett olimpia férfi maratonfutásában harmadikként végzett japán Cuburaja Kókicsi élete milyen tragikus véget ért. Hiába a bronz, elégedetlen volt, arannyal akarta megörvendeztetni honfitársait. Megfogadta, négy év múlva első lesz. Megszállottként készült, mígnem a mexikóvárosi viadal évének januárjában súlyos sérülést szenvedett. Amikor megtudta, hogy nem állhat majd rajthoz, öngyilkos lett.
Miközben ezeket a rövid történeteket olvasgatjuk, nem szimplán az olimpiáról tudunk meg mind többet és többet, hanem az emberiség történelméről is, s képet kapunk arról, miként fejlődött az olimpiával egyetemben a világ is, amelyben élünk.
A könyv leggyengébb eleme, a címe senkit ne tévesszen meg: a Leghihetetlenebb olimpiai történetek nem egy gagyi bulvárkötet. Tartalmas, komoly munka – kár hogy nem jár érte aranyérem.
