Vagyis nincs. Miközben a tagjai igyekeznek megtalálni a helyüket a világban, fájdalmasan szembesülnek annak a folyamatnak a kihívásaival, amit egyszerűen csak felnőtté válásnak nevezhetünk. Többnyire kedvezőtlen tapasztalataikat fikciós és nem fikciós formában egyaránt megosztják a világgal.
Anne Helen Petersen: Jöttünk, láttunk, elegünk van
Bevallom, egy ugyancsak Y generációs lány anyjaként némi előítélettel kezdtem bele ebbe a könyvbe. Korábban ugyanis olvastam már a weben néhány hasonló témájú cikket, és rendre elveszítettem a türelmemet, amikor a huszonéves szerzők arra panaszkodtak, hogy hát, bizony ők kiégtek, fárasztja őket a munka, nincs energiájuk ügyeket intézni, szívesebben mennének el a borneói őserdőbe orángutánokat visszatelepíteni. Eltöprengtem: vajon ki nem? Ugyan miért gondolják a fiatal felnőttek, hogy másnak élvezetet jelent telefonálgatni a bankba, időpontot kérni az orvosnál, elvinni az autót a gumiszervizbe, kitalálni, mit fog aznap ebédelni? Ez az, amit életnek hívunk, nem?
Anne Helen Petersen azonban szerencsére nem nyafog, hanem elemez. Bár a hangja, nyilván a személyes érintettség okán, néha szenvedélyessé hevül, a könyv nagy részében józanul és logikusan vezeti le, hogyan tűntek semmivé néhány év leforgása alatt mindazok a vívmányok, amelyeket a munkásosztály anno kemény küzdelmek árán, az egzisztenciáját, de olykor az életét is kockára téve harcolt ki.
Hogyan vették át a határozatlan idejű munkaviszony, a fizetett szabadság, a felmondási idő, a végkielégítés, az általános nyugdíj- és egészségbiztosítás helyét a külsős szerződések, a projekt alapú megbízások, az ingyenes gyakornokságok, a kiszervezett teendők. Hogyan vált a semmivé az a viszonylagos biztonság, amelyet szerencsés esetben a mai huszonévesek szülei élvezhettek – legalábbis a karrierjük elején, mert ma ugyanúgy bármelyik pillanatban kirúghatják, átszervezhetik, leépíthetik őket, mint a gyerekeiket.
A szerző megoldja azt, ami nem könnyű feladat: nehéz témáról szórakoztatóan és humorosan ír.
Ügyesen fonja egybe a kutatási eredményeket, a történelmi adatokat, az érintett korosztály tagjaival készült interjúkat és a saját gondolatait, megértetve a fiatalokkal és a szüleikkel egyaránt, milyen gazdasági trendek formálták a múltunkat és formálják a jelenünket.
Az új helyzettől ugyanis minden generáció szenved, csak a többség csendben teszi ezt, míg a huszonévesek legalább háborognak. Kíváncsi vagyok, mikor jut eszébe valamelyiküknek egy több mint százötven éves jelszó: Világ proletárjai, egyesüljetek! Mert ez a legtöbb, amit az olvasó tehet: először elolvassa, majd megemészti a könyv tartalmát, hogy aztán felemelje a hangját a kiégést okozó folyamatok miatt, és megpróbáljon tenni ellenük.
Sally Rooney: Hová lettél, szép világ
Tipikus millennial problémákkal küszködnek Rooney hősei is: tétován téblábolnak az életükben, időnként random partnereket szednek fel, a családjukkal rendezetlen a kapcsolatuk, és annyira félnek megfogalmazni az érzéseiket, hogy akár az igaz szerelmet is elszalasztják. A regényben teszik ezt Írország két ellentétes csücskében. Az egyikük, Alice íróként rendkívül sikeres, a magánélete azonban romokban hever. Kibérel egy régi parókiát az Atlanti-óceán partján, és megpróbál új életet kezdeni.
Az ír sziget nyugati partja turistaszemmel nézve egyszerűen gyönyörű: aki megáll a meredeken lezuhanó sziklás part szélén, és lenéz a mélyben háborgó Atlanti-óceánra, azt magával ragadja valami ősi legendákat idéző, zord szépség. Akinek viszont itt kell élnie, az joggal érzi úgy, ez valóban a világ vége, csak az marad itt, aki vagy az idegenforgalomban dolgozik, vagy nincs jobb ötlete. De hogy valaki direkt ide költözzön?
Alice-nak legalább pénze van, míg a sziget keleti partján, Dublinban élő barátnője, Eileen unalmas munkát végez egy unalmas cégnél, olyan kevés pénzért, hogy esélye sincs kiverekedni magát az albérletből. Ők ketten végiglevelezik a regényt, megosztva egymással örömteli és bánatos pillanataikat. Ez utóbbiból sajnálatos módon jóval több akad, és a lányokat az életükben fel-felbukkanó férfiak sem derítik jobb kedvre. Alice pasija, a Tinderen begyűjtött Felix maga is antidepresszánsra szorul, Eileen pedig ki-be járkál gyerekkori szerelme, Simon életében.
Négyük szerencsétlenkedése láttán több ponton kísértést éreztem, hogy belegyalogoljak a regénybe és rávegyem őket, kezdjenek végre magukkal valamit, na de hát mások életét mindenki egy csettintésre meg tudja oldani, csak a sajátját nem.
A fiatal szerző – hiszen mindössze harmincéves, és ez a harmadik regénye – már az első könyvében is jellegzetes stílust ütött meg, és ehhez azóta is hű.
A nyelvezete néhol olyan egyszerű és komplikálatlan, mintha azt akarná hangsúlyozni, mindannyian szereplői lehetnénk a regényhősei életének, találkozhatunk velük a buszon, ott ülnek mellettünk a kávézóban. Tanulságos olvasmány, harminc felé közeledő fiataloknak és a szüleiknek egyaránt.
Zadie Smith: Swing time
Míg Rooney hősnői valóban kedvelik egymást, addig Zadie Smith szereplői, a névtelen narrátor és egykori iskolatársa, Tracey tipikus példái annak a felállásnak, amit soha nem értettem. Miért nevezik barátnőknek magukat azok a lányok, akik valójában kölcsönösen irigyelik és szívből utálják egymást? Akinek egyetlen céljuk, hogy minél jobban kitoljanak egymással? Miért nem lépnek ki ebből a bántalmazó kapcsolatból, amelyik kizárólag fájdalmat hoz nekik, örömet nem, legföljebb kárörömet?
Pedig valami nagyon erős cement mégis csak összetartja ezeket az állítólagos barátnőket, különben nem találkoznánk velük a valóságban ugyanúgy, mint az irodalomban, például Elena Ferrante regényfolyamában, a Briliáns barátnőmben.
A történet a két kislány gyerekkorában indul, egy tánciskolában, Smith kedvenc és ismerős helyszínén, London egyik multikulturális negyedében. Mire eljutunk a végére, a két lány elérkezik a harmincas éveibe, és messze sodródik egymástól. Tracey táncosnő lesz, sokkal kevésbé sikeres, mint amennyire tehetséges, és egyedül neveli három apától született három gyerekét, míg a barátnőjét épp utcára tette Aimee, a világhírű énekesnő, aki mellett hosszú évekig dolgozott személyi asszisztensként, ám elkövette azt a hibát, hogy elcsábította Aimee fiatal nyugat-afrikai szeretőjét.
A könyvnek nem véletlenül visszatérő motívuma a ghánai akán törzs sankofa madara, amely szilárdan áll előrefelé mutató lábán, miközben visszafelé fordítja a fejét, és a csőrében egy tojást tart.
Ily módon egyszerre szimbolizálja a múltat és a jövőt, azt a meggyőződést, hogy a tegnap tanítását felhasználva bölcsebben tervezhetjük meg a holnapot.
Maga a cselekmény is így halad, mesteri módon ide-oda mozogva az emlékek és a jelen eseményei között. Számomra ez a regény elsősorban arról szól, hogyan szállnak szembe nők különböző nemzedékei az örökölt hátránnyal. Szembe tudnak-e szállni egyáltalán? Képesek-e tanulni a múltból, amikor a jövőre gondolnak? Erre a kérdésre ad három különböző választ a főszereplő, jamaicai felmenőktől származó édesanyja és a barátnője.