Kovács Lajos Pándy-könyvét mintha eleve sorozat-forgatókönyvnek szánták volna

1997-ben az Interpol magyar irodája egy táviratot kap Belgiumból, amelyben a belga rendőrség arról érdeklődik, a magyar hatóságok szerint életben van-e Pándy András hat családtagja. A belga és magyar közvéleményt megrázó nyomozás történetében itt vesszük fel a fonalat a magyar nyomozást vezető szakember, Kovács Lajos könyvében. Az egykori nyomozó visszaemlékezése azonban jóval több az ügy részletezésénél: a Pándy-ügyön keresztül a kilencvenes évek rendőrségi szobáiban, a kor Magyarországán és a nyomozói és elkövetői lélektanban is kirándulást tehetünk.

Kortól függ, kiben mennyire maradt meg a kilencvenes évek egyik leghíresebb magyar vonatkozású sorozatgyilkos-ügye, Pándy András letartóztatása majd életfogytig tartó elítélése Belgiumban. Az én emlékeim elég homályosak voltak, és azt tanácsolom, hogy aki teheti, különösebb felkészültség nélkül vágjon bele a nyomozást akkoriban a magyar rendőrség oldaláról vezető Kovács Lajos könyvébe.

Az ezredes visszaemlékezése ugyanis akkor működik igazán, ha az elbeszéléshez hasonlóan időrendben, az első gyanús jelektől és a kihallgatásoktól indulunk a végkifejletig, és csak fokozatosan „kapjuk” az információkat. Ez a fokozatosság, a nyomozástól néha el-elkalandozó mesélés teszi ugyanis igazi korrajzzá a nyomozó könyvét. Így a Pándy-ügy a Belgiumban élő lelkész szörnyű tettén és mesterkedésein túl már-már filmszerű hatást kelt. Pontosabban egy olyan krimisorozatként működik, amelyben a tettesen túl a nyomozók, az áldozatok, az apróbb mellékszereplők leírásánál, illetve a belga és a magyar rendőrség belső problémáinál is szívesen időzünk el.

Kovács Lajos helyesen, személyes hangvételű anekdotákkal, a kilencvenes évek Magyarországát is elénk táró apró kitérésekkel oldja azt a feszültséget, amit Pándy megdöbbentő gyilkosságai ébresztenek bennünk.

Elbeszélőként nem csak arra szán időt, hogy megértesse velünk, hogyan csúszhatott ki évekig a hatóságok látóköréből a lelkész, de élvezetessé teszi a nyomozói munka láthatatlan gyötrelmeit is: az elakadásokat, tévutakat, vagy az olyan helyzeteket, amikor a bürokratikus akadályok, egyéni hibák lassítják a közös munkát. Nem hiába ír arról Kovács, hogy a nyomozói munka a színészekéhez hasonló: „Mindkét hivatásnál van unalmas felkészülési idő (…), van holtpont, időleges kudarcérzés, (…) végül van a katarzis, ami a színésznél a premier, a nyomozónál a beismerő vallomás (…) A mindent igazoló siker lelkiállapota… Aztán a mókuskerék indul elölről.”

A csapongás egyszerűen jót tesz a könyvnek, mert élvezetesek azok a részek is, amikor Pándyról épp nincs is szó: például az a brüsszeli látogatás, amikor a belga és a magyar nyomozók egymás méregetése után azért az utolsó estén csak leisszák magukat egy sörözőben; vagy az a részlet, amikor Kovács a Fenyő-gyilkossággal tetőző időszakot elemzi, amikor a robbantások, orgyilkosságok rendszeresek voltak a hazai alvilágban.

A rendőri munka laikusok által kevésbé ismert részletei is feltárulnak a könyvből, így válik szintén érthetővé, miért is kellettek évek a Pándy-elleni vádak alapos alátámasztásához (a magyar és belga hatóságok 1996-ban kezdtek el komolyan foglalkozni Pándy családtagjainak eltűnésével),

és az is, milyen apró egyéni döntéseken, megérzéseken is múlhat egy-egy nyomozás sikere.  A sorok között érezhető a nyomozás bizonyos szakaszainak frusztráltsága, vagy akár felélénkülése is – azért csak a sorok között, mert Kovács a konkrét Pándy-nyomozás eseményeit a legtöbbször tárgyilagosan mutatja be, csak ritka esetben lép ki ebből a szerepből és ítélkezik az elkövető felett.

Ezektől az elbeszélői eszközöktől függetlenül a gyilkosságok, majd azok eltussolásának története még így is hátborzongató képet fest a kettős életet élő lelkészről és családjáról. Pándy grafomán, a külvilágtól egyre inkább elzárkózó, családtagjait terrorban tartó karaktere leginkább a vallomásokból tárul elénk, de az is kiderül a könyvből, hogyan hálózta be különböző trükkökkel „segítőit”, köztük két magyar nyomozót (!)céljai elérése érdekében.

Így jutunk el ahhoz a katartikus pillanathoz is, amikor a brüsszeli tárgyalóteremben – egy üvegfalon keresztül – szembekerül egymással Pándy és Kovács. Ehhez a pillanathoz már a nyomozó magabiztosságával juthatunk el olvasóként, hiszen eddigre már a fejünkben is összeállhatott a gyilkosságok, és azok elrejtésének időrendje.

A jó tempójú, élvezetes stílusnak, a rendőrségi munkát bennfentesként érhetően elénk táró informatív részeknek köszönhetően megbocsáthatóak Kovács felesleges tévelygései is,

a néhol arcpirítóan szexista megjegyzések, az olykor túltolt nosztalgiázások, és az itt-ott inkább csak a szerző műveltségét fitogtató részek is. Ezek a hibák inkább csak ki-kizökkentenek, az olvasásélményből keveset vesznek el. A Pándy-ügy már önmagában megérne egy könyvet, de így, hogy a nyomozást a legbelső körből követő embertől olvashatunk róla, jóval többet ad egy sorozatgyilkosság sima leírásánál.