Szürreális utazás az orosz igazságszolgáltatás és börtönök világába, egy olyan kalauzzal, aki az olvasóval együtt értetlenkedik, nevet vagy szörnyülködik a saját szabályai szerint működő miniuniverzumon. Oleg Navalnij nem olyan jó szónok, mint bátyja, Alekszej, de írásban kifejezetten szórakoztató, szarkasztikus figura.

A Navalnij név mindenkinek ismerős lehet, aki bármilyen szinten követi az Oroszországban zajló politikai folyamatokat, Oleg azonban „csak” a kisöccs ebben a történetben: a főszereplő az épp az egyik legkeményebb orosz munkakolóniában sínylődő Alekszej Navalnij, a „Tesó”, ahogy Oleg hivatkozik a Putyin-ellenes aktivistára.

Oleg pont egy olyan külső nézőpontot hoz az egész világot lázban tartó Putyin-Navalnij ellentétbe, amely mentes a média túlzásaitól, egyszerűsítéseitől, és a Navalnijt szentként ünneplő vagy a nép ellenségeként megvetett szélsőséges felhangoktól. Oleg Navalnij börtönnaplójának a szenvtelensége a legnagyobb erénye, bármennyire is furcsán hangzik ez egy olyan könyvről, amely mélyre vezet minket az orosz zárkák, munkakolóniák külön szabályok alapján működő világába.

Oleg Navalnij a moszkvai bíróságon.
Oleg Navalnij a moszkvai bíróságon 2021. január 29-én / Forrás: 444.hu, Fotó: AFP

Monokróm, csak a feketét és a szürkét ismerő világ ez, Navalnij börtönrajzaihoz hasonlóan, amelyek a könyvet is illusztrálják. (Oleg Navalnij amúgy rajzait az Instagramon teszi közzé, ott is érdemes követni.). A napló ezzel a monokróm hangulattal érzékelteti, hogy a börtönben töltött napok Navalnij számára csakis az unalom, a monotonitás megtöréséről szóltak. Persze, a semmittevés elleni folyamatos harc közben elmélyedhetett a bonyolult módon kasztokra osztott börtönhierarchiában, a zárkák közötti kommunikáció szofisztikált, és aprólékosan megkoreografált módszereiben és nyilván beavatták súlyos legendákba is.

De a szerző az eseményeket higgadtan, ön- és mindenre kiterjedő iróniával, távolságtartással kezeli, ezzel érzékeltetve saját helyzetének abszurditását.

Már a könyv még „szabadlábas”, nyitó fejezetei is szórakoztatóak, ahogy a szerző szinte kérdés nélkül magára ölti egy Kafka-regény főhősének szerepét, és rezignáltan figyeli, ahogy koholt vádak alapján, voltaképp csak a családneve miatt előbb csak vegzálják, majd le is tartóztatják a hatóságok. Navalnij egy ideig nem is hiszi el, hogy valóban börtönbe kerülhet, de aztán magának is be kell ismernie, hogy őt használják arra, hogy a bátyjára nyomást helyezzenek.

A képen Oleg Navalnij Három és fél című könyve.

A két testvért még 2013-ban vádolták meg pénzmosással és csalással az úgynevezett Yves Rocher-ügyben, a napló pedig elég érzékletesen tárja elénk mennyire színjátékszerűen zajlott maga a nyomozás és a tárgyalás is. Végül mindkét Navalnij három és fél évet kapott, ám Alekszej akkor csak felfüggesztett börtönbüntetést –, hogy ezzel is bűntudatot ébresszenek benne.

A két testvér különböző karaktere a könyvben is jól kijön – míg Alekszej igazi szónok, bírja a figyelmet és a nyomást, Oleg zárkózottabb alak. Tisztes távolságból támogatja testvére ügyét, de saját bevallása szerint ő csak egy állampolgár, nem aktivista – annyit tesz, mint egy hazájáért aggódó, társadalmi ügyekben érzékeny átlagember.

Éppen ezért könnyű azonosulni azzal, ahogy a naplóban is folyamatosan kineveti saját sztárstátuszát a börtönben. Ennek a kiemelt státusznak természetesen megvannak az árnyoldalai is a rácsok között, de Navalnij pátosz nélkül szemléli azt a szürreális környezetet, ami ügyét és személyét kíséri a börtönben, az orosz és európai politikában és persze a sajtóban.

Aki bennfentes, szlenggel tarkított sztorikat vár a börtönélet mindennapjairól, az sem fog csalódni, mert a fürdési, étkezési lehetőségeket leíró részekben sem hazudtolja meg magát Navalnij. Aprólékos leírásaiban saját kételyei és rácsodálkozásai is megjelennek, a szöveg stílusa ezért olyan, mintha csak egy Attenborough természetfilmet néznénk, csak itt emlősök és madarak helyett a „pedálózok”, a „kóborlók” vagy a „kampik” életét figyelhetjük.

Talán a fentiekből is érezhető, Oleg Navalnij nem moralizál, nem prédikál, ebben a történetben nincs tanulság. A szerző azt a mítoszt is lerombolja, hogy a börtönben bárki is más emberré válna.

Navalnij szerint minden börtönben felvett szokás, ismeret a börtönben hasznos csak, a kinti életben ettől még nem lesz valaki jobb/rosszabb ember, és arról sem tudhatunk meg titkokat, hogyan dönthető meg egy elnyomó hatalom. Ez „csak” egy átlagember, a szokásosnál sötétebb humorú és mogorvább beszámolója az igazságtalanságot elviselő technikákról.