2009-ben, mikor utolsó regénye, a Káin megjelenik, a vén komcsi Saramago már 87 éves. Nobel-díjas mester. Az európai próza Yodája. Háta mögött fantasztikus életművel. A következő évben meghal. De még mielőtt távozna az árnyékvilágból, úgy dönt, mintegy kilépőként, pályája lezárásaképpen újrameséli a Teremtés könyvét. Ahol a zsidó-keresztény kultúra kezdődik, ő ott fogja befejezni.
Hamvas a kései művek melankóliájáról írt esszéjében azt állítja, az utolsó opusoknak, az öregkori remekműveknek külön tája, hangja, színe, világa, szelleme van. Azt mondja például, hogy az agg zseni (legyen festő, író vagy akár zeneszerző) nagyon jól tudja, hogyan kéne művét kidolgozni, megformálni, befejezni. De nem teszi. Helyette az alkotást „elgörbíti és kihagy belőle”. Üres, kietlen, görcsös, korhadt és lyukas lesz a kései mű. „A lassú és ünnepi dalba egyszerre csak belerúg.” Hát, valami ilyesmi történik Saramago kései remekműve, a Káin esetében is.[i]
Káin történetét mindenki ismeri. De Saramago tata most másképpen mondja el.
A saját szemszögéből. Káin szemszögéből. Az ember szemszögéből. Mózes könyveit eddig az Úr mesélte, minden egyes szó tőle származott. Ám most ez a halál küszöbén álló, vénségesen vén mesemondó ember újraregéli az ezerszer hallott történeteket. Most minden szó tőle származik. És valahogy mintha a két sztori (a Genezis és a Káin) köszönőviszonyban sem lenne egymással.
Az új elbeszélő az előző elbeszélőkről nincs valami nagy véleménnyel: „ez az elbeszélés, noha nem akar történetírásként fellépni, megmutatja, hogy mennyire tévúton jártak, illetve milyen elvetemültek voltak ezek a történetírók”. Igazából teljesen félreértették a történetet. Azt hitték, általában emberek harcolnak másik emberekkel. Pedig dehogy. „Az emberek történelme az istennel való csatározásuk történelme, mert ő sem ért minket, és mi is képtelenek vagyunk megérteni őt.”
Kénytelen vagyok spoilerezni.
Az Úr megteremti Ádámot és Évát. Akik meg vannak győződve arról, hogy ők az első emberpár. Elvannak a gyümölcstermő Paradicsomban, mint a befőtt, vegán életmódot folytatnak. Mígnem Éva kígyóról álmodik, a kígyó átveri, majd megeszik azt a bizonyos almát. Egészen eddig az Úr, aki „nemigen törődik teremtményei jövőjével”, nem zaklatta őket túl gyakran, de most hihetetlen haraggal tör rájuk, Ádámnak torkán is akad az alma csutkája. Kiűzetés, pusztaság, barlang, éhezés, fázás, reménytelenség…
Rövid úton el is pusztulnának, ha egy kerub, akit az Úr azért tett a Paradicsom kapujához, hogy Ádám és Éva nehogy belógjanak gyümölcsöt lopni az Édenkertbe, nem segítene rajtuk. Ad kaját és tanácsot. Elárulja nekik, hogy át lettek hajítva a palánkon, a Föld már tele emberekkel. Segít nekik pallosával tüzet gyújtani. A füstre felfigyelnek egy karaván tagjai, és befogadják őket. Ádám ezután kitanulja a földművelést, majd saját családi vállalkozást indít. Első két fiát, Káint és Ábelt is bevezeti szakmája rejtelmeibe.
És jön a híres gyilkosság: Káin áldozatát nem fogadja el az Úr, Ábelét igen, és Ábel addig gúnyolódik, amíg Káin fogja a szamárállkapcsot, és azzal bumm a fejbe, halott vagy, haver!Ám ahelyett, hogy elszégyellné magát, perelni kezd az Istennel, szemrehányásokat tesz neki.
Az Urat gőgösnek nevezi, aki csalhatatlannak képzeli magát, akiből hiányzik az alázatosság, a könyörületesség és a kötelességtudat teremtményei iránt. Hiszen elfogadhatta volna Káin áldozatát, és akár meg is akadályozhatta volna a testvérgyilkolást. „(…) azért öltem meg ábelt, mert téged nem ölhettelek meg”, vágja az Úr arcába a lázadó Káin, és hozzáteszi: „Áldottak azok, akik a pártütés útját választják, mert övék lesz a földnek országa.”
A Legfőbb Bíró (csodák csodája) elismeri, hogy ő is ludas a dologban, és meglepő ítéletet hoz: Káinnak bujdosóként és vándorként kell élni eztán, de az Úr jelet tesz homlokára, miszerint Káin sérthetetlen. A folytatásos családtörténet eddigi részeit meglehetősen lakonikusan summázza az elbeszélő: „Az úr alaposan melléfogott, amikor megnyitotta az édenkertet, a sebesen pörgő ruletten mindenki vesztett, a vakok céllövő versenyén senki nem találta el a céltáblát.”
Ezután Káin Nód földjére keveredik, ahol sárdagasztóként áll munkába. Ám felfigyel rá az uralkodó, a bővérű Lilith királynő, akinek Káin a szexrabszolgája lesz. Aki nem találja Lilithet a Bibliai kislexikonban, az ne csodálkozzon. Neve mindössze kétszer említődik az Ószövetségben (a Károli-félében egyszer sem), valamiféle romokon élő, éji boszorkány vagy démon. Annál többször bukkan fel a zsidó hagyományban. A legérdekesebb verzió szerint ő Ádám első felesége, akit Isten ugyanabból az anyagból gyúrt, mint Ádámot.
Mikor az Úr közölte vele, hogy a családban Ádám lesz a főnök, megsértődött, és fogta magát, lelécelt a sivatagba. Őrült paráználkodásba és gyerekcsinálásba kezdett. Foghatnánk ezt arra, hogy Lilithnek már ketyegett a biológiai órája, és így reagálta le az ezzel járó stresszt, ám Lilith halhatatlan, nem evett ugyanis a Tudás Fájának gyümölcséből.
Felmerül néhány kérdés: Vajon Éva tudott arról, hogy nem ő volt az első First Lady? Vajon a többi ember is úgy került a Földre, hogy megbukott az isteni vizsgán, és kiűzetett valamelyik Édenből? Vajon Káin tudja, hogy a fater exével szexel?
De folytassuk Saramago meséjét. Káin Lilith mellett se marad sokáig, teherbe ejti az éjkirálynőt, majd távozik. Az elbeszélés menete a „váltakozó jelen idők játékává” változik, a lineáris történetmesélést felváltja az „időörvénynek vagy naptárforgatagnak nevezhető körforgás”. (Hol Mózes első, hol második, hol Józsué, hol Jób könyvében vagyunk.) Káin egy tér-idő ugrással Mórijának földjére téved, hol Ábrahám éppen a farakás tetejére fektetett és összekötözött fiának, Izsáknak készül elmetszeni a torkát.
El is metszené, ha nem jönne Káin, ugyanis az angyal, akit azért küldött az Úr, hogy akadályozza meg Izsák feláldozását: késik! A szárnyával vannak bizonyos problémák. Amit ezek után Ábrahám és az Úr kap Izsáktól, azt egyik se teszi zsebre. „Miféle úr az, aki azt parancsolja egy apának, hogy ölje meg a saját fiát?” – kérdezi szemrehányón a gyermek, és az apa kénytelen magyarázkodni. Belátja, hogy az Úr elveszi az emberek józan eszét, kegyetlen és bosszúálló, sőt, még azt is feltételezi, hogy ha egyszer ennek az Úrnak fia lesz, talán még azt is megöleti. (Itt nem én, hanem Saramago spoilerezik.)
Mi tagadás, az elbeszélő (újramesélő) és Káin egyaránt meglehetősen kritikusan szemlélik az Úr tevékenységét, és akkor még szerencsétlen Izsákról nem is beszéltünk, aki képtelen pszichésen feldolgozni az eseményeket.
Káin, a lázadó ember, a forradalmár, ez a metafizikai anarchista ellátogat Bábel tornyához is, de már csak egy csonka kúpra emlékeztető látványosság várja. Rövidesen a torony maradékát is elpusztítja az Úr, és a nyelveket összekeveri. Káin féltékenynek, irigynek mondja az Urat, olyannak, aki képtelen büszke lenni teremtett fiaira, és olyannak, aki nem szereti a boldog embereket. Káin Sodomában végignézi, ahogy az Úr – szavát, melyet Ábrahámnak adott, be nem tartva – kénköves és tüzes esővel az ártatlan gyermekeket is kiirtja. Akkor is jelen van, mikor a Sinai-hegy lábánál Áron aranyborjút készít.
Mózes lejön a hegyről, látja, mi történt, kiadja az Úr parancsát, és megint elhull háromezer férfi a népből, a vér úgy folyik a sátrak között, mint a vízár. Máskor a zsidók háborúit nézi (holt)testközelből Káin, Jerikó falainak leomlását, a város kiirtását, felégetését, és a hadizsákmány elosztását látva arra jut: „a háború nagyon jó üzlet”, a Sereg Ura „kiváló könyvelői képességekkel rendelkezik”, és „igencsak tehetősnek mondható”. Káin ezután Jób szolgájának áll, így közelről követheti a Sátán és az Úr fogadását, melynek végére a gazdag, boldog és bűntelen Jóbból egy fekélyektől vakarózó, nincstelen, magányos csúszómászó lesz.
Végül Káin Noé bárkáján találja magát. Az állatokkal, Noéval, annak feleségével, fiaikkal és azok feleségeivel. Miután gyermeket nemzett az asszonyoknak, minden emberi utast eltesz láb alól, kivéve a reménytelen Noét, aki maga ugrik a tengerbe. Mikor a hajó partot ér, és az állatok kiözönlenek, Káin is a szárazföldre lép, és közli a Noét kereső Úrral, hogy nem lesz új emberiség, egyszer éppen elég volt. „Volt egy, és nem lesz másik, senkinek nem fog hiányozni”, szól Káin.
Káin azért végzett Noé családjával, mert általuk akart végezni Istennel, állítja az elbeszélő.
„Így hadakoztak egymással, újra meg újra nekiveselkedve (…), vitájuk nem ért véget, és még mindig tart.”
Hamvas Béla a Kései művek melankóliájában azt írja: „Az öreg Tolsztoj élete legvégén írt naplójában és leveleiben embertelenül szenved. Már tudja. Mit? Tudja, amit Oidipos [már a végén, Kolónoszban], hogy ez az élet itt így sötét és véres gyalázat.”
Az öreg Saramago élete legvégén emberien szenved, mert tudja. Mit? Tudja, hogy az emberi történelem „reménytelen, véres, groteszk komédia”, melyet egy „faragatlan, alantas ösztönű bábjátékos” játszik.
„A történetnek itt vége szakad, mert immár nincs több elbeszélnivalónk.” Hangzik Saramago utolsó mondata. Aztán meghal, berúgja az Úr kapuját, és folytatódik a balhé. Mindörökkön-örökké. Ámen.
[i] Nem tudom, milyen Saramago Káinja portugálul. De magyarul tényleg nagyszerű. Ahogy Pál Ferenc az óstestamentomi nyelvet keveri a mai magyarral, az egészen fantasztikus élmény.