Ez a két könyv annyira ízig-vérig amerikai, mint a pomponlányok, a végtelen autópályák, a cukorsziruppal nyakon öntött fánkok vagy az óriási mamutfenyők a Yosemite Nemzeti Parkban. A sztorijukat az is élvezni fogja, aki (mint én) könnyen eltéved a tengerentúli popkultúra kulturális referenciáinak labirintusában. Igazán azonban annak szolgálhatnak kellemes nyár végi olvasmányul, aki nem jön zavarba, ha a White Sox baseballcsapatáról, Reba McEntire countryénekesnőről vagy a Tato Skins csipszről esik szó.

Emily Henry: Strandkönyv

A hozzám hasonlóan tollforgatásból élő (ahogyan az egyik kedves kolléganőm nevezte őket, író típusú) embereket gyakran megtalálják azzal a kérdéssel, mi a teendő, ha valaki szeretne saját könyvet megjelentetni. Mi kell ahhoz? Én ilyenkor azt a választ szoktam adni, hogy hát, első lépésként egy kézirat. Sokan ilyenkor azon nyomban elszaladnak a másik irányba, annyira riasztó feladatnak tűnik számukra egy három-négy-ötszázezer karakter hosszúságú, strukturált szöveg megalkotása. Ezzel a problémával szembesülnek hőseink is, a romantikus regényeket futószalagon gyártó, bájos January és a kifinomult stílusáról híres, szívdöglesztő Augustus (a barátainak csak Gus).

Ugyan mindketten számos sikeres könyvet tudhatnak maguk mögött, most mégis mind a ketten totális ihlethiányban szenvednek. Teszik mindezt valahol a semmi közepén, egy isten háta mögötti amerikai kisváros két szomszédos tóparti házában, miközben szorongatja őket a határidő és a kiadójuk rámenős szerkesztője. Gus ekkor zseniális ötlettel áll elő: mi lenne, ha műfajt cserélnének? Ő az irodalmi mélységek helyett előállna egy szerelmi históriával, a lány pedig a happy end helyett a szenvedés mocsaraiban merítené meg a szereplőit.

Így is tesznek, és mindez több tanulsággal szolgál. Hőseink jövője miatt ne aggódjunk, mivel egyetemista koruk óta ismerik és kölcsönösen vonzónak találják egymást, bizton számíthatunk rá, hogy legkésőbb a 120. oldalon összejönnek. Ennél sokkal érdekesebb az az itt is felbukkanó hozzáállás, hogyha egy nő nőkről szóló könyveket ír női olvasóknak, akkor azok a művek kapásból olcsónak, sekélyesnek és másodrendűnek minősülnek. Ahogyan Keira Knightley is elmesélte egy interjújában, sokáig automatikusan mentegetőzni kezdett, ha az újságírók a szemére vetették, miért vállal el annyi kosztümös filmet.

Azután rájött, hogy tulajdonképpen miért is kellene ezért bocsánatot kérnie? Pusztán azért, mert olyan mozikról van szó, amelyek elsősorban nőkről szólnak, és elsősorban a női közönséget vonzzák?

A másik tanulság pedig az, hogy ne utasítsunk vissza egy ötletet csak azért, mert meghökkentőnek tűnik! Nagy valószínűséggel valami jó fog kisülni belőle. Például egy jó könyv, vagy egy korábban elképzelhetetlennek hitt szerelem.

Emily Gray Tedrowe: A tehetséges Miss Farwell

Szintén jövedelmező, bár az írásnál kockázatosabb pénzkereseti módszert választ ennek a regénynek a hősnője, Rebecca: a műkincskereskedelmet. Igazi őstehetségről van szó, aki ugyan egy kis középnyugati városkában nő fel, és a szülei nem engedhetik meg maguknak, hogy egyetemre járassák, mégis csalhatatlan biztonsággal ismeri fel az értékes festményeket.

Alaptőkéje azonban nincs, ezért némi tétovázás után a bűn útjára lép: mivel a helyi polgármesteri hivatalban dolgozik könyvelőként, titokban elkezdi megcsapolni az önkormányzat számláját. Miután elkövet egy-két, a kezdőkre jellemző hibát, hamar beletanul új mesterségébe, és attól kezdve kettős életet él: miközben a keleti parti nagyvárosokban a legmenőbb műkereskedők társaságában forgolódik, elegáns partikra jár és milliókkal játszik, odahaza szerényen meghúzza magát, és időről időre kihúzza a csávából az eleve forráshiányos városházát. Érdekes módon több mint húsz évig nem bukik le, mire pedig mégis, addigra már 54 millió dollárt sikkasztott.

A szerzőt, (aki a könyve címével Patricia Highsmith A tehetséges Mr. Ripley írója előtt tiszteleg) egy valóban megtörtént bűncselekmény inspirálta, a főszereplő azonban fiktív alak. Olvasás közben azon kaptam magam, hogy bármennyire kitolt is Becky egy sor emberrel – nem utolsó sorban a saját városa lakóival, akiknek miatta kellett lemondaniuk például az iskolai fejlesztőprogramokról, és töredezett aszfaltú járdákon botladozniuk –, mégis egyre rokonszenvesebbnek találom.

Talán mert merész, vállalkozó szellemű, okos, talpraesett, és mert igazi self made womanként jár túl a nálánál sokkal szerencsésebb hátterű műkereskedők eszén. Végül még a börtönben is a többi rabon igyekszik segíteni, alapvető pénzügyi ismeretekre oktatja azokat, akiknek soha nem volt rendes munkahelyük, és fogalmuk sincs róla, hogy működik egy bankszámla.

És bár sikkasztani nyilván nem szép dolog, mégis felmerül a kérdés, vajon mennyivel kevésbé bűnös az, aki ingatlanbuborékot fúj, tőzsdei folyamatokat manipulál, vagy felháborítóan magas kamatra ad hitelt? Ahogyan Brecht mondaná, mi egy bank kirablása egy bank alapításához képest?