Amióta értesültem róla, egyébként szintén egy regényből, hogy Londonban létezik a Foundling Hospital, az egykori lelencház múzeuma, azóta tervezem, hogy elmegyek oda. Manapság azonban nem olyan egyszerű útra kelni, főleg nem a Brexit utáni Nagy-Britanniába, így egyelőre marad az irodalmi utazás. Ahogyan könyvek lapjain repülhetünk vissza a kolerajárvány sújtotta Budára, illetve a 18. századi Balatonfüredre is.

Stacey Halls: A lelenc

Stacey Halls új regénye Dickensre emlékeztető történetfűzéssel, emlékezetes hősökkel és a korabeli élet részleteinek olykor hátborzongató leírásával kalauzol el minket nem a viktoriánus, hanem az annál egy évszázaddal korábbi Londonba.

II. György korában járunk, a 18. század közepén, a brit birodalom megállíthatatlanul terjeszkedik, a gazdag londoniak Händel operáit hallgatják és ha kedvük tartja, jótékonykodnak, a szegények pedig igyekeznek egyik napról a másikra életben maradni. Ezekkel a díszletekkel a háttérben fut előttünk párhuzamosan két fiatal nő sorsa. Egyikük, Bess, garnélarákárusként keresi a kenyerét, és nagy árat kell fizetnie azért, hogy összeakad a tekintete egy jóképű halcsontkereskedőével.

Stacey Halls A lelenc című könyvének borítója a Libri Magazin cikkében.
Forrás: Édeskiskönyvkritikák

Nem szerelem ez, mindössze két magányos ember pillanatnyi egymáshoz sodródása, és a lány úgy hordja ki a közös gyereküket, hogy végig tisztában van vele, nem tarthatja meg. Beadja hát a lelencházba, de amikor néhány évvel később érte menne, hogy kiváltsa, kiderül, a kislányt már rég magához vette valaki más. Bess nyomozni kezd, így kerül el dajkának a gazdag Alexandra házába, aki a férje halála után egyedül neveli a kislányát, Charlotte-ot.

A szálak végül természetesen mind elvarródnak, közben pedig nemcsak a két nő és Charlotte miatt izgulhatunk, hanem rengeteg érdekességet tudhatunk meg az 1750-es évek hétköznapjairól, a ruhákról, az ételekről,

vagy arról, miért tartották jó ötletnek az előkelő társaság tagjai, hogy szórakozásként lelencházba vagy a bolondokházába járkáljanak nézelődni. A befejezés nekem kissé elkapkodottnak tűnik, hiszen a 316 oldalas regény első 300 oldalán mintha minden összeesküdött volna a hősnő ellen, egymás után érik a csapások és csalódások, aztán az utolsó lapokon hipp-hopp, váratlanul minden jóra fordul. De ha Dickens megengedhette magának a happy endet (legalábbis az arra méltó szereplői esetében), akkor egy mai szerző is.

Fábián Janka: Cholera-napló

1831-et írunk, és a hatóságok hiába állítják vissza a nagy könnyelműen feloldott katonai kordont a galíciai határon, az Oroszország felől érkező kolera felüti a fejét Magyarországon is. Az emberek tömegesen pusztulnak el, a kormány és a vármegye képviselőit pedig gyanakodva fogadják, a kutak fertőtlenítése és a gyógyszerként adagolt bizmutpor miatt ugyanis elterjed az a feltételezés, hogy meg akarják mérgezni őket.

A járvány eléri Budát is, ahol Gruber cukrászmester tizenhét éves lánya, Georgina a családjával együtt vonul karanténba. Az ő naplóbejegyzéseit olvasva kísérhetjük figyelemmel az eseményeket: ismerősök, barátok és családtagok halálát, a lány csatáját a betegséggel, az orvosok emberfeletti erőfeszítéseit a kór megfékezésére. Közben megismerkedünk a korabeli gyógymódokkal, és hogy az élet ne csupa nyomasztó pillanatból álljon, egy szerelem születésének is szemtanúi lehetünk.

Fábián Janka Cholera-napló című könyvének borítója a Libri Magazin cikkében.
Forrás: Libri Könyvkiadó

A mostanihoz hasonló pandémiás időszakban nincs aktuálisabb olvasmány, mint egy másik, járvány sújtotta korról szóló regény. Főleg hogy az emberi természet nem változik, a mi viselkedési mintáink sorra visszaköszönnek a majd kétszáz évvel ezelőtti történetben.

Például, hogy azt hisszük, a betegség mindenkit utolérhet, csak minket nem. Hogy az idegenekre akkor is ferde szemmel nézünk, ha minden gyanú felett állnak, a számunkra kedves ismerősökről viszont fel sem tételezzük, hogy megfertőzhetnek minket. Hogy egyik végletből a másikba esünk: hol bezárkózunk, és még az orrunkat sem dugjuk ki az utcára, hol a veszélynek fittyet hányva sétálni megyünk, kirándulni, baráti találkozóra, randevúra. A könyv nagy erénye a hitelesség, ahogyan a korabeli újsághíreket beépíti a történetbe, és ahogyan emléket állít azoknak a nagyszerű orvosoknak – köztük az ország akkori főorvosának, Lenhossék Mihály Ignácnak –, akikről ma a legtöbben legföljebb annyit tudnak, hogy utcát neveztek el róluk.

Karády Anna: A füredi lány

Két eltérő civilizáció találkozása régi, kedves témája a filmnek és az irodalomnak egyaránt. Mindegy, hogy tér, idő vagy mindkettő választja el a két különböző világból érkező hősöket, ausztrál bennszülött próbál-e meg eligazodni a modern nagyváros útvesztőiben, Leopold herceg lovagol-e bele a bájos New York-i lány életébe, vagy egy idegsebésznő találja magát a 14. századi Sienában, az értékrendek ütközése egyszerre izgalmas és mulatságos, és lehetőséget kínál rá, hogy végső soron a saját sztereotípiáinkat ismerjünk fel.

Ebben a regényben egy mai jogászlány, Anna esik át az időkapun, és találja magát az 1763-as évben Balatonfüreden. Szerencsés módon befogadja az egyik helyi fürdőorvos és a felesége,

és milyenek a véletlenek, hamarosan egy szívdöglesztő ifjú földesúrral, Oroszy Mihállyal is összehozza őt a sors. Kettejük kapcsolata hamarosan szenvedélyes szerelemmé fejlődik, közben pedig a lány felváltva hol felháborítja, hol elkápráztatja a környezetét az akkori közfelfogás szerint nőhöz nem illő képességeivel és nézeteivel.

Karády Anna A füredi lány című könyvének borítója a Libri Magazin cikkében.
Fotó: Schmidt-Czetli Ágnes

Anna végül úgy dönt, hogy marad a múltban – mit sem törődve megannyi híres történelmi regény szerzőjének, Philippa Gregorynak a figyelmeztetésével, aki szerint épeszű 21. századi nő nem akarhat időutazásra indulni egy olyan korba, ahol nincs megoldva a biztonságos fogamzásgátlás. Anna és Mihály házassága ugyan nem mentes a viharoktól, de szerelmük minden bajt, konfliktust túlél. És miért is ne? Elvégre Magyarországon is éltek a 18. században olyan haladó szellemű férfiak, akik hittek a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjében, és ezt a gondolatot a nőkre is érvényesnek tartották. Igaz, ők aztán rendre a vérpadon vagy Kufsteinban végezték. Regényírónak lenni viszont azért jó, mert az ember képzelete szabadon szárnyalhat és bemutathat olyan hősöket, akik gondolkodásukkal megelőzték saját korukat.