A titokzatos szigetország, Izland egészen biztosan nemcsak az én álom-úticéljaim listáján szerepel. Björk, az éjféli nap, a gejzírek és az irodalombarátok földjéről számos könyv szól, a krimiktől az útikalauzokig.
Trollok alkonya – Három középkori történet Izlandról
Ha újrakezdhetném az életemet, magyar-történelem helyett germanisztika szakra iratkoznék be az egyetemre, és ősi indogermán szövegek tanulmányozásának szentelném az életemet. Erről a lehetőségről alkalmasint már lemaradtam, szemben Dunajcsik Mátyással, ennek a kötetnek a fordítójával, aki többször is élt Izlandon, és tanulta a nyelvet a rejkjavíki egyetemen.
Neki köszönhetően olyan szövegekkel ismerkedhetünk meg, amelyek a szintén óizlandi mitológiai gyűjteménnyel, az Edda-énekekkel szemben korábban még sosem jelentek meg magyarul. Pedig az egyetemes emberi kultúra rendkívül fontos részét képezik – az izlandiak nagyon büszkék rá, hogy a világirodalomhoz a maguk részéről ezekkel az ősi mondákkal, kora középkori kéziratokkal és régi könyvekkel járultak hozzá.
A cím nyilván nem véletlenül idézi A Nibelung gyűrűje záró darabja, Az istenek alkonya címét, hiszen Wagner monumentális zenedráma-ciklusa ugyanúgy az óészaki sagák világából merít, mint ezek a történetek. Az emberek mellett istenekkel, démonokkal, óriásokkal és törpékkel benépesített világ lakói közül azonban ennek a három mondának a főszereplői a trollok, akik manapság nem véletlenül váltak rosszindulatú internetes figurák névadójává, hiszen a maguk korában őket is veszélyes, sötét erejükről ismerték.
Ezek a sztorik is jórészt arról szólnak, hogy hajba kapnak, birkóznak, verekszenek, ijesztgetik az embereket, közben viszont árad belőlük valami nyers, lenyűgöző szépség.
Mint a vad skandináv tájból, a jégből, a viharos tengerből, a félelmetes sziklákból, amelyek egyenrangú szereplői a történeteknek. A könyvet az előszó és a jegyzetek teszik teljessé, amelyeknek köszönhetően jobban megértjük ezt A Gyűrűk Urát és a Trónok harcát is ihlető világot, megtanuljuk helyesen kiejteni az izlandi szavakat, és olyan érdekességeket is megtudunk, mint hogy Rejkjavík neve azt jelenti: Gőz-öböl.
Arnaldur Indriðason: Rejkjavíki éjszakák
Ebben a Gőz-öbölben játszódik a számos irodalmi díjjal kitüntetett izlandi krimiszerző regénye, csak nem a vikingkorban, hanem az 1970-es években. Szakmai kíváncsiságtól vezérelve a múltkoriban megnéztem a svéd fikciós bestsellerlistát: jórészt krimik uralják, közülük is a sorozatok, amelyeket egy-egy állandó szereplő határoz meg.
Ez a megoldás hasznos az író számára, hiszen a nyomozóját változatos kalandokba keverheti, és közben még a jellemfejlődését is bemutathatja. De ugyanilyen hasznos az olvasó számára is, aki izgatottan várhatja, legközelebb milyen rejtély nyomába ered kedvenc detektívje. Ezt a mintát követi Indriðason is, korábbi könyveiből már ismerős állandó hősét, Erlendur felügyelőt ebben a regényében fiatal, a rendőrséghez frissen csatlakozott nyomozóként állítva elénk.
Erlendur a rejkjavíki éjszakában dolgozik, így bőven kijut neki alkoholistákból (akik olykor egészen furcsa dolgokat isznak, például kardamomkivonatot, amiről mostanáig naivan azt hittem, a skandináv kalács fűszerezésére szolgál), részeg sofőrökből, feleségbántalmazó férjekből és a mindenfelé ott tanyázó hajléktalanokból. A történetet is az indítja el, hogy az egyik közismert hajléktalant, Hannibalt csónakázó gyerekek holtan találják az egyik tóban.
A regény komótosan, de a figyelmünket végig fenntartva építkezik a jó krimi elemeiből: a szereplők érdekesek, a feszültség fokozódik, bizonyos szálak félrevezetőnek bizonyulnak, és a megoldásra csakis a legvégén derül fény.
Ráadásul, oly sok skandináv rendőrrel ellentétben, Erlendur kimondottan rokonszenves figura, gyűjti a könyveket, kedves olvasmányát pedig a már említett Edda-énekek jelentik. Egyszóval igazi irodalombarát, akikből a krimihősök között kevés akad, a szigeten viszont annál több.
Nina Björk Jónsdóttir – Edda Magnus: Hogyan éljünk izlandiul
Hogy egy könyvmoly rendőrnyomozó Izlandon nem megy ritkaságszámba, abban ez a rendhagyó útikalauz is megerősíti. Szerzői szerint a sziget lakói a génjeikben hordozzák az olvasás és a történetmesélés szeretetét, évszázadok óta megdöbbentették az oda látogató idegeneket azzal, milyen sokan tudtak írni-olvasni, és milyen nagy becsben tartották a könyveket.
A nyelvüknek szerves részei az olyan mondások, mint hogy „Jobb mezítláb lenni, mint könyvek nélkül”, az olvasás szinte nemzeti sportnak tekinthető,
és még az egyik legnépszerűbb tévéműsor is az irodalomról szól. Egyszóval vonzó hely, nem véletlenül végez rendre az élbolyban a legboldogabb országokat felvonultató nemzetközi listán.
Ebben az előkelő helyezésben nyilván nagy szerepet játszik a jól működő szociális háló, a két nem irigylésre méltó szintű egyenjogúsága, de a „Petta reddast” rokonszenves életfilozófiája is, ami azt jelenti, hogy végül úgyis minden elrendeződik. Szemben a fejlett világ oly sok lakójával, aki elbizakodottan azt hiszi, legyőzte a természetet, az izlandiak nagyon is tisztában vannak vele, hogy az elemek erősebbek náluk, és kegyetlen fagyok, kitörő vulkánok, földrengések, viharok formájában bármikor rájuk támadhatnak. Ennek megfelelően tudják, hogy fölösleges küzdeni olyasmi ellen, amin nem változtathatnak, és megtanulták értékelni a nyugodt és szép perceket.
A két izlandi szerző könyvének olvasása közben kedvet kaptam báránysültet enni, vastag gyapjúpulóvert kötni eddig norvégként ismert, de ezek szerint izlandi mintával, meghallgatni, hogyan játszik Bachot a világhírű zongoraművész, Vikungur Ólaffson, sétálni a nyári éjszakában a nappali fényben úszó utcákon, és bemerülni egy szabadtéri fürdő meleg vizébe. Úgyhogy azt hiszem, most utánanézek a repülőjáratoknak.
