Franciaországban letarolta a könyvpiacot, Olaszországban mindenki ezt olvasta a covid-karantén alatt. Ez már önmagában elég lenne ahhoz, hogy kíváncsiak legyünk rá, mint tud Valérie Perrin regénye, a Másodvirágzás. Ha azután belekezdünk, hamar kiderül, ez a könyv nem mesterséges PR-termék, hanem valódi irodalom.
Engem már azzal megnyert magának, hogy szokatlan helyszínen, egy temetőben játszódik, mert nagyon szeretek régi sírkövek között bóklászni, betűzgetni a neveket, a dátumokat, találgatni, ki hogyan élt, és hogyan halt meg. A sírhalmok között olyan közel érzem magamat a múlthoz, mint egyébként csak egy-egy múzeumban vagy skanzenben. Talán ezért is ragadott meg a regénynek az a mondata, hogy „A halál nem távozás, hanem rejtőző jelenlét.”
Arra azért nem vállalkoznék, hogy temetőgondnokként dolgozzak, a főszereplő Violette-et viszont mintha az isten is erre teremtette volna. Eleve halottnak hitték már a születése pillanatában, majd amikor mégis életre kelt, oxigénhiányos színe miatt kapta a „lila” keresztnevet, később pedig a férje révén a Toussaint, azaz Mindenszentek családi nevet.
Békésen éldegél a munkahelyén egy kis házban, gondozza a sírokat, növényeket ültet, zöldséget termeszt, virágot árul, beszélget a holtakkal, és időnként kísértetnek öltözve riasztja el azokat, akik éjszakánként háborítani merik a halottak nyugalmát. Családja nincs, csapodár férje rég elhagyta, helyette a kollégáival, sírásókkal, temetkezési vállalkozókkal és a helyi pappal ápol jó barátságot.
Nyugodt hétköznapjai akkor bolydulnak fel, amikor váratlan látogató érkezik egy marseille-i detektív személyében,
aki elhunyt édesanyja hamvait akarja elhelyezni egy számára teljesen ismeretlen férfi sírjában. Violette segít neki a tennivalókban, és miközben az anyuka naplójából megismerünk egy titkos szerelmi viszonyt, Violette története is kibontakozik előttünk, szeretetlen gyerekkorától szerencsétlen házasságán át a jelenig.
A cselekmény előre- és visszaugrásokkal halad ide-oda az időben, ezekből a filmszerűen villódzó epizódokból rakhatjuk össze a teljes képet. Közben egyre jobban a szívünkbe zárjuk a főszereplőt, akinek a lelkét nem tompította el a sok szenvedés, holott az árvaságon és a megcsalatáson túl részéül jutott az a gyász is, aminek a fájdalma soha nem múlik el: elveszítette a lányát. Mégis képes élvezni az életet, támogatni másokat, nyitott szívvel fogadni az új embereket és az új érzelmeket.
Ezért is különösen találó az egyszerre konkrét és átvitt jelentésű magyar cím.
Hogy ez utóbbi a magyar fordítónak, Molnár Zsófiának köszönhető-e, azt csak találgatni tudom. Én mindenesetre hálával gondoltam rá olvasás közben, egy francia magazin szerkesztőségében töltött számos munkás év során ugyanis megtanultam némi tartózkodással viszonyulni a franciából fordított szövegekhez. Sok cikket vettünk át az eredeti lapból, és annyi értelmezhetetlen, fura, zűrzavaros mondattal, mint ezeknek a magyar változata, sosem találkoztam.
Aztán szerencsére rátaláltunk néhány nagyszerűen fordító kollégára, és ők meggyőztek róla, hogy a franciák valóban megértik egymást ezen a nyelven. A kulcs csak az, hogy a fordítónak a francia mellett magyarul is tudnia kell. Molnár Zsófia hál’ istennek tud. A szerzőn túl neki is köszönhetjük, hogy megindító és költői portrét kapunk egy szeretetre méltó nőről és egy életútról tele veszteséggel, bánattal, vágyakozással és a boldogságba vetett hittel.
