Boldizsár Ildikó ajánlója Philippa Gregory Hercegnők kézikönyve című meséjéhez
Van az a tévedés a népmesékkel kapcsolatban, hogy tele vannak passzív, megmentésre váró királykisasszonyokkal, akik hajukat fésülgetve üldögélnek egy toronyszobában és sóhajtozva várják megmentőjüket. Esetleg néha énekelnek is. Nemsokára azonban megérkeznek a hercegek, hogy a világszép leányokat magukkal vigyék pompás fehér paripájukon. Lakodalom, finálé, boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Én egyetlen ilyen mesét sem ismerek, ez a toposz a rajzfilmekből került be a köztudatba és a kislányok fejébe.
A népmesék nem ilyen ostobák és lekezelőek a női szerepekkel kapcsolatban, s szerencsére ez a felismerés lassan szintén átszivárog a köztudatba,
köszönhetően néhány olyan népmesegyűjteménynek, amely célzottan fókuszál az öntudatos, bátor, saját életüket és céljaikat kézben tartó nők történetének bemutatására.
Persze régóta vannak olyan műmesék, amelyek időről időre igazságot próbálnak szolgáltatni a sztereotip viselkedésminták mögé gyömöszölt népmesei hősöknek. A klasszikus magyar gyermekirodalom is bővelkedik ilyen alakokban: van lepkéket hajkurászó Süsü sárkányunk, imádnivaló kétbalkezes varázslónk, jótevő boszorkányunk és az olyan autonóm gondolkodású királykisasszonyokból sincs hiány, mint például Árnika királykisasszony Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című meseregényében. A nemzetközi meseirodalomban is gyakran találkozunk azzal az írói fogással, hogy a klasszikus mesék inverz-történetként élednek újjá, azaz az írók azzal az egyszerű fogással élnek, hogy az ismert népmesei szereplőket ellenkező minőségekkel ruházzák fel, vagy magát a történetét fordítják saját ellentétévé.
Philippa Gregory az elsők között, még 1988-ban mutatott be egy olyan királylányt, aki szakít a hagyományos hercegnő-szerepkörrel, és határozottan elutasít minden olyan jellemvonást, amelyet a rosszul értelmezett vagy félreismert népmesékből kellene produkálnia. A szerzőt méltán nevezhetjük igazi „hercegnő-kutatónak”, miután felnőtteknek szánt romantikus történelmi regényeiben is régi korok lányaival és asszonyaival foglalkozik, s kutatásaiból nyert tudását kamatoztatja gyerekkönyv-íróként, amikor megrajzol egy-egy „ellen-királylányt”. Egyik szemem sír amiatt, hogy a magyar könyvkiadásnak harminckét év kellett ahhoz, hogy meg merje kockáztatni egy efféle könyv kiadását, a másik szemem viszont nevet, hogy végre ezt is megértük. Ma már persze nem szól akkorát ez a könyv, mint a maga idejében, ugyanakkor a megcélzott hatéves korosztálynak mindenképpen mutat egy alternatív utat a hercegnőség értelmezéséhez.
A Hercegnők kézikönyve ugyanis eléggé megtévesztő cím, pontosabban felveti azt a nagy kérdést, hogy kit tekinthetünk valójában „igazi” hercegnőnek? Azt, aki unalmasan tengeti ezerféle szabállyal megnehezített életét, vagy azt, aki fittyet hány mindezekre, és saját elképzelései szerint alakítja sorsát? Philippa Gregory egyértelműen az utóbbiakra szavaz, ami 1988-ban még meglehetősen merész ötletnek számított egy gyerekkönyvben, főleg azért, mert
hősnője, a „túlságosan fura” Florizella hercegnő jobban hasonlít a svéd Harisnyás Pippihez, mint bármelyik klasszikus hercegnőhöz.
Öntörvényű, merész gondolkodású, olykor meglehetősen pimasz (még saját apjával szemben is), rettenetesen szeleburdi, és folyton-folyvást különleges kalandokba keveredik: hol egy herceget ment meg a sárkány fogságából, hol farkaskölyköket az éhhaláltól, hol pedig egy eltévedt, rövidlátó óriást saját előítéleteitől. De ami a legfontosabb: minden körülmények között helyén van az esze és a szíve.
Vagyis abszolút alkalmas arra, hogy a gyerekeket és a felnőttek is megszabadítsa a hercegnőségről alkotott előítéletektől és közhelyektől.