Dobray Sarolta Üvegfal című első regénye egy házasság évtizednél hosszabb ívét követi a lehető legintimebb nézőpontból ábrázolva: a szereplők fejébe vezeti be az olvasót.
A gondolataikat látjuk, igen, többesszámban. Léna gondolatait, aki jellemzően alul helyezkedik el a dinamikában, és Péterét, aki képtelen arra, hogy ne bántsa a feleségét. A szálakból gubanc lesz, a bonyolult folyamat egy idő után alig követhető – még az olvasónak is, de különösen Lénának, aki a helyzet bizonytalanságában a legbizonytalanabb. Nem azon tipródik, hogyan szabaduljon a vélhetőleg bántalmazó kapcsolatból. Inkább az tart nagyon sokáig, amíg megérkezik a felismerésbe, szabad úgy éreznie, hogy menni kell.
Ebben a házasságban a fájdalomokozás egyedül a fizikai síkon nem jelenik meg. Jelen van helyette a hamis és kártékony szlogen, „legalább nem ver a férjed”. Péter hazudik, csal, félrelép, tagad, vetít, és mocskosul manipulál. Valóban nem emel kezet arra, akibe állítása szerint a legsötétebb pillanatokban is halálosan szerelmes. Pedig általánosságban elmondható, hogy a nyílt agresszió legalább látható pályán játszik.
A mikroagresszió ezzel szemben, a sumák nyilacskák, a hirtelen éles kanyarral megváltoztatott álláspontok és elállított méretek, a valóság és a képzelet közti határok alamuszi tologatása vagy megszüntetése olyan aljasság, amely ellen a másik nincs felvértezve. Agresszor az agresszálttal szemben mindig jelentős lépéselőnyben van.
Az Üvegfal érdeme, hogy nem áldozati történetet tár az olvasó elé. Dobray Sarolta minden bizonnyal tisztában van azzal, hogy az egyoldalú szánalomkeltésből, tartalmazzon bármennyi empátiát, nem lehet kispórolni az önsajnálatot.
Az pedig nem segítség senkinek. Péter, a regénybeli férj viselkedése diagnózis nélkül is látható mintázatot követ, mégis számot tarthat az együttérzésünkre, de a kíváncsiságunkra mindenképp. És ez nem katasztrófaturizmus. Péter és Léna mintha valóban misztikus mélységekben is találkoznának. Mindkettejüknek be nem hegedő seb húzódik a lelkén, és a két sérülés kísértetiesen hasonló. Mindketten a bűntudattól hétrét görnyedve nőttek fel: egy kortársuk egyik pillanatról a másikra fogyatékkal élővé vált a szemük láttára – az ő akkori pillanatnyi viselkedésüktől nem egészen függetlenül. Péter a hatéves kishúgával bújócskázott, amikor az egy szerencsétlen eséstől azonnal lebénult. Léna lovagját autó ütötte el, amikor hatodikosok voltak: miatta akart átkelni a hatsávos úton.
A balesetekért Léna is, Péter is saját magát hibáztatja. Hátborzongató a hasonlóság, de a lelki deformitásban óriási szerepet játszik a következmények éles eltérése is. Pétertől a tragédia napjával kezdődőn megtagadta a szeretetet az édesanyja, Léna azonban barátságban marad a végzetes nap óta mozgásképtelen, de kristálytiszta tudatú Tomekkel, jóllehet annak édesapja még molesztálja is. Léna visszajár a családhoz, és amikor felnőttként a szociális munkát választja, Tomek lesz az egyik magánügyfele. Az ő életében mindez felemelő vezekléssé érlelődik, Pétert ezzel szemben nap mint nap lejjebb rántja az eredeti traumája. Péter nem vezekel, csak kínoz. Mintha a tízéves kora óta benne üvöltő fájdalom szép lassan méreggé változna az ereiben, ő is mérgezni akar, akihez csak hozzáér. Legfőképpen Lénát, trauma a traumával összebilincselődik.
Ezért tart olyan sok síkon olyan hosszú ideig, olyan sokféleképpen a szenvedés, mindkettejüké. Ezért nem kapunk még választ arra, mi lesz a sorsa ennek a házasságnak. A megoldásra a folytatásig várnunk kell, a regény ennek ígéretével zárul.
A két ember megismerkedésénél tűzijáték pattog. Az első pillanattól lángol bennük a szerelem, sorsszerű a kapcsolódás, dermesztő az odaadás. Péter kezdetben, mint mondani szokás, a csillagot is az égről. A mágneses vonzás azonban fokozatosan beteges összenövéssé válik, mígnem börtöncella lesz belőle, amelyből egy lépésben biztosan képtelenség szabadulni. Valójában az új élet nem lehet kevésbé komplex, mint a csapdahelyzetek dzsungele. Ezért nem lehet egy lépésben elintézni, emiatt lesz –
Az árnyaltság a mániám
Arra gondoltunk, mivel a történet nem ér véget a regény utolsó mondatával, kivételesen a szerzőhöz fordulunk. Hátha megoszt az olvasóval néhány kulisszatitkot.
Kicsit döbbenetes volt úgy letenni a könyvet, hogy nem tudom a végét. Miért döntöttél úgy, hogy félbehagyod ezt az első pillanatától feszült történetet, ahol alig várjuk a fel- és megoldást?
Léna egy nagyon fontos felismeréshez érkezik. Ezen kívül eljön a pillanat, amikor leáll azzal – azaz legalább elhatározza, hogy leáll vele –, hogy folyamatosan becsapja önmagát, ami az ilyenfajta kapcsolatban nagyon jellemző. A regény vége valami új kezdete. Mivel tehát egy szakasz lezárul, fordulóponthoz érünk, úgy éreztem, ez a befejezés megállja a helyét. Ezzel együtt persze nem véletlenül áll ott az utolsó mondat után, hogy „folyt. köv.” Ezekben a kapcsolatokban – nevezhetjük bántalmazónak, de én igyekszem óvatosan bánni a kifejezéssel – a felismeréstől még nagyon hosszú az út a megoldásig. A legritkább, hogy az ember felismeri a helyzetet, másnap összepakol és elköltözik.
Sőt, ha ez meg is történik, az esetek nagyrészében visszamegy ahhoz, aki bántotta. Ez statisztika. Olykor el sem tud menni. Többek között azért, mert mind érzelmileg, mint praktikusan nagyon kiszolgáltatott helyzetben van, ráadásul a döntését a szakításról a másik jellemzően nem fogadja el. Sőt, mindent megtesz, hogy meghiúsítsa, vagy ha ez nem megy, megbosszulja a dolgot. Tudjuk, ilyenkor durvul be igazán a helyzet, ilyenkor szoktak elmenni akár a gyilkosságig. Bármennyire kikészül Léna, erősen kötődik Péterhez, mert ő is sérül.
Ezt nevezik traumakötésnek. Ráadásul gyerekeik vannak, akik szintén ki vannak téve mindenféle manipulációnak. Igyekeztem megmutatni, milyen különleges szövésű ez a kapcsolat. Léna apró lépésekben jut el a felismerésig, hiába látják külső szemlélők a legelejétől, hogy baj van. A jelek kezdetben semmiségnek tűnnek, még a szerelem bizonyítékának is lehet olvasni őket. Ahogy a házasságuk szövevényes és árnyalt, ilyen lesz majd az is, amikor kiszáll belőle. Vagy nem… Ez majd a következő kötetből derül ki.
Mi vezetett arra, hogy a másik oldalt is belülről mutasd meg?
Egy ilyen jellegű kapcsolatban az ember állandóan megpróbál a másik fejével gondolkozni. Egyrészt azért, mert igyekszik megérteni – sőt, felmenteni magában – azt, aki bántja, másrészt fenyegető és kiszámíthatatlan a másik legtöbb reakciója. Bármit csinálsz, visszahullik rád, bármit választasz, az lesz a rossz, és végül a másik állítja be önmagát áldozatnak. Közben szeretném igazságosan megmutatni a dolgokat, az árnyaltság a mániám.
A bántalmazó – nevezzük most így – sem kitalálja egyszer csak, hogy élvezettel gonoszkodni kezd. Péternek sem volt könnyű útja, és én ezt is igyekeztem bemutatni. Nem élvezi feltétlenül, hogy kínozza a másikat, ő is iszonyúan szenved. Magányos. Rémálomban él. Ez persze nem menti fel, noha Léna például magában állandóan mentségeket keres neki. Azt szokták mondani, harmincéves korig lehet a múlttal takarózni. Semmi nem indokolhatja, hogy másokat bántson az, akinek nehéz gyerekkora volt.
Te már tudod, mi a történet vége?
Pozitív és félelmetes egyben, hogy Léna magához tért. Természetesen, ha egy kapcsolatban az egyik fél azon van, hogy a végletekig ellehetetlenítse a másikat, nem is lehet elkerülni a thrillerszerű fordulatokat. Ebben a pillanatban három verzió él a fejemben a legvégéről. De egy ilyen történet valójában soha nem zárul le.
