Különleges helyzetben van Dobray Sarolta első regénye, az Üvegfal. Az alaptörténet tíz hónapon át formálódott a Nők Lapja olvasói szeme láttára, közben maga a regény szép csendesen nőtt, növekedett a szerző keze alatt. Idén júniusban meg is jelent, a szeptemberi Könyvhétre már több ezer olvasó ismerte a történetet.
Az Üvegfal egy házasság évtizednél hosszabb ívét követi a lehető legintimebb nézőpontból ábrázolva: a szereplők fejébe vezeti be az olvasót. Látjuk a feleség, Léna gondolatait, aki jellemzően alul helyezkedik el a dinamikában, illetve a férj, Péter gondolatait, aki szünet nélkül magyarázza magának, miért jogos, hogy ronccsá kínozza a feleségét.
Változott az élete attól, hogy most már regényíró is?
Csodálatos érzés, hogy megszületett az Üvegfal. Kamaszkoromtól kezdve úgy gondoltam, egyszer regényt fogok írni, mindig is úgy láttam, az mindennek a csúcsa, de azt hittem, majd csak akkor jutok el odáig, ha mindent elértem az életben, olyan hatvanéves korom körül. Igaz, hogy már gimnáziumban írtam, de hát abban az életkorban ki nem. Édesapám megmutatta a szösszeneteimet Gyurkovics Tibornak, aki a barátja volt, és Tibor határozottan biztatott.
Így lett újságíró.
Egyáltalán nem, ennél kacifántosabb utat jártam be. Üzleti tanulmányokat végeztem az IBS-en, kiegészítve marketing szakiránnyal, ráadásul mindezt angolul. Utólag magam sem értem.
Mi lehetne ezzel a végzettséggel, pénzügyi igazgató?
Az érdekes lenne, ugyanis azt hiszem, nincs hozzá affinitásom, de a hajdani évfolyamtársaim közül ma többen csúcsvezetők.
Miért erre indult el?
Mert filmrendező akartam lenni. Igen, ezt a nem túl eredeti, kósza álmot dédelgettem édesapám után szabadon. Abban az évben, amikor érettségiztem, nem indult rendezőszak, egy évig modellkedtem és bizonytalankodtam, mire egy ismerősöm azt mondta, a filmrendezéshez a legfontosabb az üzleti jártasság, ha filmeket akarok csinálni, ahhoz majd pénzt kell szereznem. Még csak nem is volt közeli barátom az illető! Később elmentem a tévéhez dolgozni, azt nem túlzottan szerettem, aztán meg akartam tanulni írni, így elvégeztem a Bálint György Újságíróiskolát. Onnan aztán egyenes út vezetett a Nők Lapjához. Azóta is szerzőjük vagyok.
Mi vitte rá, hogy most vágjon bele a hosszú prózába?
Egy vázlat és néhány fejezet egy jóval korábbi, félbehagyott szövegből.Körülbelül tíz évvel ezelőtt bekopogott az Ulpius Ház egy felkéréssel. Épp nem Magyarországon éltünk, kicsik voltak a gyerekek, egész nap egyedül voltam velük. Meglepett a felkérés, miközben legyezgette a hiúságom is, egyből igent mondtam. Kértek egy szinopszist, megírtam. Lelkesen fogadták, szerződést ajánlottak, de nem sokkal később bedőlt a kiadó, és a nehézségek miatt nekem tulajdonképpen megkönnyebbülést jelentett, hogy nem kell még regényt is írnom. Nem is tudom, hogyan oldottam volna meg, ráadásul nem ismertem ezt a világot. Néhány évvel később a Libri is szerette volna megíratni velem ugyanazt a regényt, de épp akkor egyáltalán nem úgy állt a magánéletem. Megint eltelt pár év, a terv elúszott.
Jóval később, a Nők Lapjánál megkaptam az irodalmi sorozatot. Elkezdtem gondolkozni a témán, és teljesen váratlanul az Üvegfal házassága jutott eszembe.
Épp Tel Avivban sétáltunk a társammal, és felvillant előttem a téma, majd rögtön utána a kétszempontú elbeszélés. Oldalt fordítottam a fejem, és kijelentettem, kitaláltam, mit fogok írni. Aztán beültünk egy kávézóba, és néhány mondatban vázoltam a történetet.
A Könyvhéten már a regényt ismerő olvasókkal találkozott. Milyen visszajelzéseket kapott?
Valóban különleges helyzet, hogy június óta kapható a könyv, ráadásul az említett sorozatban megjelent a végleges terjedelem körülbelül fele. Engem is megdöbbentett, milyen sokan olvasták, és még inkább, hogy rengetegen hozzák a saját történetüket, ami ilyen témánál persze óhatatlan. Többekkel hosszan beszélgettem, meséltek arról, hogyan kapcsolódik össze az életük a könyvbéli eseményekkel. Sokszor hallom, hogy tankönyvszerűnek látják, még pszichológusoktól is, ismeretlenül.
Többen említették, hogy a pácienseik kezébe adták az Üvegfalat, ami hatalmas megtiszteltetés. Írta már olvasó, hogy a regény megerősítette abban, igenis jól tette, hogy lelépett, nem volt őrült, gonosz, agresszív, ahogy a másik fél vádjai szólnak ilyenkor.
Sokszor a kilépés után is szükség van megerősítésekre. Olyantól is kapok visszajelzést, aki még benne van a mérgező kapcsolatban. Előfordul, hogy konkrét mondatokat ismernek fel. Döbbenetes, ahogy ez a dinamika ismétlődik. Ugyanakkor persze nagyon boldoggá tesz, amikor az irodalmi arcát emelik ki az Üvegfalnak. Végül is tényleg nem önsegítő könyv.
A regénynek emlékezetes vonása, hogy halljuk a szereplők gondolatait. Talán ezért is várjuk annyira az ébredést. Ám a kielégülés az Üvegfalban elmarad: a kötet véget ér, a regény nem. Viszont ígéretet kapunk a folytatásra. Kicsit mintha ez a félbeszegettség is az elszakadás nehézségét jelképezné.
Sok év után különválni mindig gyászfolyamat, főleg, ha a párnak gyerekei is vannak. A toxikus kapcsolatban mindezt tetézi, hogy az ember nem egyszerűen szakít: a feje tetejére állt valóságát kell visszarendezni. Újra kell tanulnia, ki ő, hol a helye a világban, hol a helye egy új párkapcsolatban, egyéb emberi viszonyaiban. Az elhagyott – nevezzük így, bár óvatosan kell bánni ezzel a szóval – bántalmazó, ha csak teheti, visszatér, és ott szúr a távozóba, ahol tud. Addig a kínzás ment, ilyenkor elkezdődik a bosszú, és néha évekig, évtizedekig eltart. A szabadulás lehetséges, de meg kell tanulni kezelni ezt a helyzetet is. Hiszek benne, hogy létezik egy bántalmazó kapcsolat után is teljes értékű, boldog élet.
Ebben a pillanatban mit lehet tudni a befejezésről?
Három lehetőség él a fejemben, és vannak napok, amikor az egyiket favorizálom a másik kettő rovására, majd ez is változik. Azt én is úgy látom, szükség van a megszabadulásra. Hogy pontosan hogyan, majd még kiforrja magát.
Kiemelt kép forrása: Ivándi-Szabó Balázs, 24.hu
