Máté Gábor kanadai pszichiáter kívülről-belülről ismeri a figyelemzavart. Szétszórt elmék című nagyívű szakmunkájában világosan kimondja, hogy mind ő, mind gyermekei érintettek az ADD-ADHD-hatásban. Hálistennek az agyunk bármikor képes fejlődni, a pszichológiai növekedés életünk minden szakaszában és percében lehetséges. Az állapoton lehetséges javítani.
Máté a szöveg elején leszögezi, az, hogy családjukban négyen is diagnosztizáltak, erősen a genetikai okok mellett szólna, ám ez csak a látszat. Valójában az ADD-ADHD esetében az agy megzavart fejlődésével és a pszichológiai fejlődés bizonyos hiányosságaival van dolgunk. A figyelemhiány-zavarral élőt valószínűleg a korai éveiben érte túlzott stressz. Ez számos okból ismétlődhet nemzedékeken át, ám nem található meg a DNS-ben. A figyelemhiány-zavart akkor értjük meg, ha az idevágó társadalmi és kulturális trendeket is tekintetbe vesszük. A kultúránk szolgáltatta környezeti feltételeket. Az érintettek mély fájdalomban élnek. Pontosan azért töredezik darabokra az elméjük – szóródik szanaszét a figyelmük –, hogy ezzel kíséreljék meg darabokra törni a fájdalmat.
A figyelemhiány-zavart három jellemző írja le, de a diagnózishoz már kettő is elég: gyenge koncentrációs készség, hiányos impulzuskontroll, hiperaktivitás. Tehát ha valakire az utóbbi nem is vonatkozik, bőven lehet érintett a zavarban. A diagnózis meglátszik a leghétköznapibb helyzetekben is.
Az ADD-ADHD-érintett például vágyik a rendre, de képtelen rendet rakni. Belefog, de mindig eltereli a figyelmét valami a szobában. Például eredetileg az íróasztalfiókját akarta szortírozni, de megpillantott egy párja nélkül árválkodó zoknit a sarokban, odafelé menet felemelt egy könyvet a fotelből, belelapozott, elmélyült az olvasmányban – és ez a forgatókönyv sok millió variációban létezik. Sokszor nem köti le egy zeneszám vagy egy film annyira, hogy végig befogadja. Értetlenségét viszont szégyelli, úgyhogy gyakran blöffből bólogat a beszélgetésben.
Máté Gábor visszatérőn használja a rebbenékeny szót, mintha csak a figyelemhiány-zavarral élő ember a közmondásosan-közhelyesen hektikusnak, nyughatatlannak tartott jelen korunkat tükrözné vissza. „A figyelemhiány-zavarral élő felnőtt elméje sosem nyugszik, és zaklatott madárként hol itt, hol ott pihen meg, ám sehol sem elég hosszan ahhoz, hogy magát otthon érezze.”
Az utcán, az erdőben, egy csoportbeszélgetésben egyaránt hajlamos arra, hogy hasraütéses alapon induljon neki, tájékozódni nehezére esik, arra figyelnie pedig, ami nem érdekli, körülbelül lehetetlen. Jellemzően halogat, ugyanis lukakat érzékel az időben. Impulzusvásárló. Társas kapcsolatainak ki van szolgáltatva, ezért mindegy, hogy megállíthatatlanul dől belőle a szó, vagy csendes és visszahúzódó. Nem ritka a hadarás, sem a kényszeres viccelődés, vagy a témáról témára ugrándozás rendszertelenül.
Az ADD-ADHD-érintettnek valami hiányzik az életéből. „Mint azt Hallowell és Ratey kifejtették Driven to Distraction című könyvükben, a figyelemhiány-zavar diagnózisa nem egy kategória, hanem egy dimenzió. Az ember életének egy bizonyos pontján a figyelemhiány-zavarhoz kapcsolt jellemzők annyira megsokasodnak, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben zavarokat okoznak a funkcionálásban.” Máté Gábor határozott álláspontja, hogy a figyelemhiány nem betegség, sokkal inkább gyengeség, vagy egy funkció csökkenése. Mintha például a látásunk gyengülne meg. Ezt a zavart nem a környezet, nem a gének okozzák, bár bizonyos feltételek találkozása mellett – meghatározott környezeti feltételek és meghatározott genetikai állomány – megjelenhet. A környezet pedig mindig a családunk, ahonnan elindultunk.
A figyelemhiány intimitás kérdése. Az intimitás fő forrása pedig a szülő. Az intimitás burkában a csecsemő és a kisgyerek úgy érzi, figyelnek rá, törődnek vele, megvédik, és ehhez elsősorban jelenlét kell.
„A kisgyermek képtelen felfogni a felnőttek indítékait. Számára nem sokat jelent, hogy a szülője szereti, ha szinte soha sincs vele. Ilyenkor a gyermek elhagyatottnak érzi magát, tudat alatt tudja, hogy a szülője számára sokkal fontosabb dolgok vannak a világon őnála, és hogy ezért ő nem méltó a figyelmére. Azt kezdi érezni, először tudat alatt, hogy bizonyára benne van a hiba. És elkezd keményen dolgozni azért, hogy a szükségletei kielégüljenek: kiköveteli, hogy foglalkozzanak vele, mindenfélét csinál, hogy elnyerje szülei tetszését, kivívja az elismerésüket és a figyelmüket.”
Az édesanya és a csecsemő osztozik az érzelmi térben, összehangolódnak. Az összehangolódás a kötődés című óriási folyamat központi mozzanata. Általában a melegvérű állatok, de főként az emlősök alapigénye. Ha egy kisgyerek nem kap elég odaadó, intim figyelmet, felnőttként iszonyatos és érthetetlen dührohamokra lehet hajlamos. A legapróbb zökkenő aránytalan méretű őrjöngést válthat ki belőle, ami számára a legkevésbé érthető, miután lecsillapodik. Ezek a frusztrált csúcsállapotok csecsemő- vagy totyogókorban vésődnek be. „Minden olyan pillanat, amikor vezetés közben valakire rákiabálunk, az életünk legkorábbi élményeiről mesél.” Az ADD-ADHD-t tehát összehangolódáshiány-zavarnak is nevezhetnénk.
„A kötődés serkenti, a szorongás pedig gátolja a figyelmet. Ha a gyermek nem azzal van elfoglalva, hogy érzelmi kapcsolatot keressen, akkor a prefrontális kéreg szabadon a feladatra irányítja a figyelmet, ami már önmagában is jól illusztrálja, hogy amit figyelemhiány-zavarnak nevezünk, az […] fiziológiai állapot, ám nem fix és nem is megváltoztathatatlan. A felnőttel való pozitív kapcsolat bensőségessége és öröme gyakran ugyanolyan jó hatásfokkal biztosítja a gyermek prefrontális kérgének dopaminellátását, mint ha pszichostimulánsokat szedne.”
Annak a felnőttnek, aki figyelemhiány-zavarral él, szintén az intimitás a megoldás. Először meg kell értenie magát, utána el tudja végezni a szükséges belső munkát, az önnevelést. „A figyelemhiány-zavar esetében jók a gyógyulás esélyei. Az optimizmus alapja a sportriporterek közkedvelt fordulata: a legutolsó pillanatig semmi sincs veszve. Ez a tétel mindennél inkább érvényes az emberi agy és az emberi személyiség élettörténete esetében.”
Máté Gábor kíméletlenül vázolja azt is, hogy korunk oktatási rendszere kíméletlen a figyelemhiány-zavaros gyerekekkel. Mivel praxisa és kutatásai főként Észak-Amerikára terjednek ki, megállapításai is inkább Kanadában és az Egyesült Államokban értelmezhetők. Magyarországon nem áll fenn a veszélye annak, hogy egy tanár esetleg megzsarolná a szülőket, vagy Ritalint szedetnek a gyerekkel, vagy elviszik az iskolából. De azért a gyors, rövidtávú siker kedvéért elnyomott, vagy háttérbe szorított valós érdek itthon is ismerős.
A gyereket minden esetben pusztító hibáztatni, tanárnak és szülőnek egyaránt.
Mivel az ADD-ADHD-érintett tanuló gyakran egyes órákon szárnyal, máskor arra sem hajlandó, hogy a tábla felé nézzen, sok tanár arra következtet (tévesen), hogy a gyerek figyelme akaratlagos. Máté szétzúzza a mítoszokat: ha azt mondjuk, a gyerek azért csinálja, mert „csak” fel akarja hívni magára a figyelmet, mert szándékosan idegesíti a felnőttet, mert szándékosan manipulálja a szülőt, frusztrációja az oka a felnőtt haragjának, lusta – ez mind tévhit, mind tévútra vezet. A gyerek elítélt viselkedése mögött érzelmi fájdalom áll. Ezek nem szilárd tulajdonságjegyek, hanem egy módszer, amellyel a világhoz próbál kapcsolódni.
A kifogásolt személyiségjegyek jó része nem valamilyen idegrendszeri sérülés, hanem a fejletlen önbecsülés kifejeződése. Ne tévesszen meg senkit a stílus, az attitűd. A fölényeskedés és a munkamánia, a nemet mondani képtelenség járványos mértékben elterjedt a figyelemhiány-zavarral élő felnőttek körében. „A felszínesen pozitív önkép és a valódi önbecsülés nem feltétlen esik egybe. Sőt, esetenként egyenesen kizárják egymást. Tudatos szinten grandiózus és felfuvalkodott nézeteket vallanak magukról, pszichéjük legmélyén a valódi önbecsülés hiányától szenvednek.”
Nincs mese, meg kell szeretnünk önmagunkat. Ez pedig a legnehezebb feladatok egyike. Minden gyógyító technikát a megértésre kell alapozni. El kell fogadnunk magunkat, minden érzelmünkkel együtt kell élnünk, azzal is, amelyik kényelmetlen.
A bűntudattal is. Úgy kell dolgoznunk magunkon, hogy önmagunk szerető szülőjévé váljunk. Jó hír, hogy Máté Gábor ehhez praktikus tanácsokat is ad, szinte egy életvezetési tréning vázlatát fejti ki részletesen. Ha pedig terápiába megyünk, a leghasznosabbnak a családterápiát látja: „Egy felkészült családterapeuta […] az embereket felelősségvállalásra biztatja saját érzéseik iránt, ahelyett, hogy arról fantáziálnának, hogy ezek az érzéseik a partnerük, barátaik, munkatársaik hibáiból vagy rosszakaratából fakadnak; olyan – sok terápiában elsikkadó – felszabadító perspektíva ez, amelynek segítségével az ember előléphet az áldozatlét árnyékából.”
Természetesen ez a folyamat bonyolult, összetett, gyönyörűségesen nehéz, nincs garancia arra, hogy a végére érünk. Ez azonban nem fontos. Az számít, hogy kitartóan vegyünk részt benne. „A gyógyulás nem egyetlen esemény vagy aktus. A gyógyulás egy folyamat révén, magában a folyamatban áll elő.” Szeretettel önmagunk felé fordulni súlyos küzdelem. Észre kell ugyanis vennünk, hogy a védelmi mechanizmusainkkal nem vagyunk azonosak. Azok csak átmeneti megoldások. Ehelyett meg kell látnunk a valódi önmagunkat. „Ha képesek leszünk az aktív szeretetre, akkor többé nem lesz sem figyelemhiány, sem pedig zavar.”
