Hettikánia parádés egy birodalom: cirkuszország. Fővárosa Grand Trapéz, gabona helyett rózsát termel, ipara plüssállat-, gumicukor-, hűtőmágnes- és csomagolópapír-gyártástól dübörög. Sikere kulcsa Luigi King, ajnározott és minden földi hibától mentes uralkodója, aki épp harminc éve füröszti népét (tudjukmiben), és ha egyszer meghal, biztosan tigrissé változik. Mulat a Manézs, olvasó, ez alól senki nem vonhatja ki magát. Bödőcs Tiborral a harmadik kötetéről beszélgettünk.
Hettikánia diktatúrája többféle diktatúra jegyeit magán hordozza. Tudatosan kereste az előképeket?
A Covid első hulláma alatt találtam ki az alaphelyzetet. Akkor még nem kezdtem el írni, csak a világot építgettem, a szerkezeten gondolkodtam. A családi részt előbb láttam magam előtt, mint a politikait. Aztán a politikához jött hozzá a cirkuszi szál. Ettől kezdve készültem tudatosan. Márqueztől A pátriárka alkonyát korábban többször is olvastam – ez volt egyébként az író kedvenc könyve önmagától. És persze célkeresztbe került a Meghívás kivégzésre, illetve a Baljós kanyar Nabokovtól M. Nagy Miklós szerkesztőm javaslatára. Elsősorban szépirodalmat fogyasztottam közben, de fontos megemlítenem Szilágyi Ákos írásait a populizmus tárgykörében: azokból sokat tanultam.
Fel tudja idézni azt a pillanatot, amikor belépett a cirkuszos kultúrkör?
A krém bulija volt meg először, kvázi kivilágos kivirradtig jelleggel. Tulajdonképpen a mulatság köré írtam a történetet, ami végül nagyobb lett, mint terveztem. Csak az ünnepséget írtam volna, de ha már felébredt Luigi, utána reggelizni indult, utána pedig muszáj volt a tévéjébe fáradnia interjút adni, és így tovább. Eredetileg valamilyen fajta üzletember lett volna, aztán kapott egy cirkuszt is.
Ki volt a kedvence írás közben, és ki a legkevésbé?
Nem volt kedvencem, minden szereplőt jól esett beszéltetni, illetve rátalálni annak a módjára, hogy maguktól beszéljenek. Luigi körül forog az egész világ, emellett fontos párbeszédekbe bonyolódnak a mellékszereplők. Karl Kraus Az emberiség végnapjai című előadhatatlan, zseniális dráma-óriását olvastam, mikor elkezdtem a harmadik könyvemen mélázni. Azt hittem, hasonlót fogok írni, olyat, ahol csak dumálnak, dumálnak, dumálnak, ontják a, korszerűen szólva, bullshitet, és azzal szépen leleplezik magukat a szereplők. Ez nem így lett, Luigi története más formát követelt, de ha nagyon akarjuk, lehetne párhuzamot, hatásokat kimutatni Kraus dialógusaival. Ezen kívül az esszészerű részek („Ha lenne tengerünk…”) voltak kedvesek.
Mi volt a legnagyobb feladat írás közben?
Erősen törekedtem rá, hogy egyénítsem a szereplők hangját. Balambér, Luigi túlbuzgó balkeze például túlburjánzott, utólag kicsit meg kellett nyesnem, mert a nyelvi ortopédiát a végtelenségig lehetett volna fokozni, csak épp egyben nézve aránytalan volt. Aztán kulcsfontosságú feladat volt végigvinni, hogy tényleg egy napba sűrítsem a cselekményt. Ehhez meg az Ulysses új, nagyszerű fordítása adott nagy-nagy és inspiratív élményt idén.
A színpadi jelenlét és az írás gyökeresen eltér egymástól. Már nagyon ismert humorista volt, amikor debütált íróként. Mit lehet átvinni az egyik műfajból a másikba?
A koncentrációt. Ahogy a színpadon fókuszálok, az megedzette a figyelmemet, erre szükségem volt a mindennapi repülési sebesség eléréséhez és megtartásához az íróasztalnál. Az írásból pedig a szerkesztést, az erő beosztását, a struktúraépítést kamatoztatom a stand-upban.
A Mulat… nyelvezete hullámvasút. Minden mondata szabadvers, elevenünkbe vág. Fáj, szórakoztat, dühít, nyomaszt, elbűvöl. Néha úgy éreztem, a könyv legfontosabb szereplője, a valódi uralkodó, felülről irányít, mindent tud rólunk. Milyen folyamatban alakult ez ki, gyűjtötte a rontott idiómákat? Ha egy ország cirkusszá válik, eltörik a nyelve is?
Valóban gyűjtöttem, gyűjtök, figyelek. A politika próbálná gyarmatosítani a nyelvet, ami persze soha nem fog sikerülni, és ezt a könyv sokféleképpen ki is fejezi. Az is lehet, hogy szinte csak erről, a nyelvről, kellene beszélni. Lehetne, persze, a populizmusról is, amit például TGM posztfasizmusnak nevez, arról, hogy van jobb, bal, lila populizmus, és a giccsről, lehetne a cirkuszról, a tekintélyelvűségről, a hatalom szörnyű gravitációjáról, de a lényeg a nyelv. Ha belegondolok, hányféle könyvért tudok lobogni, hányféle téma, kor, történet, vagy épp a történetek hiánya, a kaland vagy az unalom ábrázolása tud elvarázsolni… ami működteti ezt a sokféleséget az mégiscsak a nyelv, hogy az Ulysses híres utolsó szavát idézzem: „igen.”
Hogy illesztette be a napjába a hosszútávfutást a karantén alatt három gyerek mellett?
Míg össze voltunk zárva hajnalban dolgoztam, amikor pedig tévétől, tablettől zombultak, a kicsi délutáni alvásai alatt, éjjel. Össze-vissza. Aztán tavaly szeptembertől idén márciusig megint kinyitott az iskola és a bölcsi, viszont novembertől nem voltak fellépések, nem volt más, írni kellett. A kényszerszünet nélkül nem most készültem volna el. Nyáron többször levittem a két nagy gyereket Búcsúszentlászlóra, reggel strandra szállítottam őket a szüleimmel, délutánig dolgoztam, ez volt a célegyenes.
Mivel lenne elégedettebb, ha az olvasók keresnék a Mulat a Manézsben az életből ellesett pillanatokat, vagy ha teljesen a fantázia szüleményének tekintenék?
Az lenne a jó, ha nem kulcsregényként olvasnák, hisz nem is úgy született. Remélem, kiderül, hogy általánosabb törvényszerűségek jelennek itt meg, viszont abban meg már ott lesznek az életünk szálai, persze.
Mi a legjobb dolog, ami ezzel a regénnyel történhet? Ideálisan hogyan változtatja meg az életünket?
Ó, hát az életünket nem fogja megváltoztatni, hisz ennyire nem lehet naiv sem a könyv, sem a szerzője. Ábrázolni, parodizálni, gúnyolni igyekszik ez a történet egy világot, ami olyan, amilyen. Remélem, nem apátiára biztat, hanem arra, hogy az igazságtalanságon lehet és kell is változtatni, de ez nem a könyv dolga, annak annyi, hogy „minden mondata elevenünkbe vágjon”, ami nem kevés. Aztán ha a világ változik, változtatjuk, más könyv születhet, amiben azt a világot gúnyoljuk majd ki.
