Patricia Lockwood pimasz hangú, totálisan rendhagyó formájú regénye (?), az Erről nem beszélünk provokatív társadalomkritika és párhuzamos online valóságok olvasztótégelye. A műfaját meghazudtoló könyv főszereplője egy fiatal író, aki pillanatok alatt válik közösségi média influenszerré egyetlen furcsa kérdéssel: lehet-e egy kutyának ikertestvére? A történet elején a névtelen elbeszélő éppen azért utazza körbe a világot, hogy találkozzon rajongóival, akikkel az általa „portálnak” nevezett új platformon került kapcsolatba.
A történet rövid, néhány szavas vagy mondatos töredékekből áll össze, s e bejegyzéseken keresztül kapunk tűpontos képet az online világ természetéről, az emberi kapcsolatok törékenységéről és az élettől kapott leckékről. Egy olyan világról, pontosabban egy mesterségesen létrehozott valóságról, ahol az emberek zavartan téblábolva gondolkodnak, vajon hová tűntek a portálon görgetve töltött órák, latolgatják, mekkora az esély arra, hogy tényleg egy szimulációban élnek és megállapítják, hogy „ez nem a való élet, de ugyan mi tűnik annak manapság?”
A szöveg fullasztó gyorsasággal halmozza fel a képek, legapróbb részletek és utalások lavináját, ugyanakkor bántó nyerseséggel mutatja be a portál legmélyebb ürességét. Mindeközben nem is sejtjük, hova fog kifutni a történet, ha egyáltalán létezik bármilyen végkifejlet.
Lockwood könyve fájdalmasan őszinte, húsba vágó mondataival az emberiség legaktuálisabb és legmegosztóbb kérdéseit feszegeti.
Az éghajlatváltozástól és a gazdasági bizonytalanságtól egy meg nem nevezett diktátor felemelkedésének méltatásán át egészen az elmagányosodás kérdéséig jut, miközben döbbenetes erővel csapja arcul az olvasót a „valóság”: „Időnként izgatottan összepacsiztak, mert felfedeztek valamit, ami még annál is jobb volt, mintha lelki társak lettek volna: hogy pontosan és boldogan és reménytelenül ugyanannyi időt töltöttek online.”
A történet hangulata egy szempillantás alatt megváltozik, amikor az elbeszélő két rövid üzenetet kap az édesanyjától és kiderül: húga súlyos fejlődési rendellenességgel küzdő magzattal várandós, aki ha meg is születik, valószínűleg nem sokáig marad majd életben. Az író ekkor Ohióba utazik, hogy nővére mellett lehessen, sőt, azt is felajánlja, hogy megszervez egy utazást egy olyan államba, ahol legálisan lehet abortuszt végrehajtani. A várandós nő végül úgy dönt, megszüli a kislányt, aki azonban hamarosan meghal, és nem marad más, csak a gyász és a döbbenetes összegről kiállított kórházi számla.
A könyv második felében az elbeszélő elbúcsúzik az alig fél évet megélt unokahúgától, akiről kiderül, semmit sem érzékelt az őket körülvevő világból. Az elbeszélő ebben a részben olyan kérdésekre keresi a választ, hogy vajon mi értelme van az életünknek, illetve van-e értelme egyáltalán, ha semmit nem érthetünk meg belőle. Az életrajzi ihletésű történet az emberi élet nehézségeit és kiszámíthatatlanságát állítja szembe az online felületeken tökéletesnek ábrázolt, ám nagyon is üres „élettel”.
Az Erről nem beszélünk óda a véget nem érő görgetéshez, s zilált hangú monológ szeretetről, a modern világban járványként terjedő elszigeteltségről és az emberi kapcsolatokról.
Olvasás közben könnyen érezhetjük úgy, hogy elvesztünk, a regény azonban nem ad biztos válaszokat. Pontosan ugyanolyan bizonytalanságban tart, mint a minket körülvevő világ, ahol nem tudjuk, mi lenne velünk a portálból áradó információdömping nélkül. Vajon magunkra maradnánk? Talán unatkoznánk? Esetleg szembe kellene nézni a legfélelmetesebbel: a valósággal és önmagunkkal?
