Az életben ritkán adódik olyan valószerűtlen pillanat, sorsfordító találkozás, mint, ami 2007-ben John Malooffal történt meg. A fiatal történész Chicago régi épületeinek történetét kutatva egy garázsvásáron pár száz dollárért csapott le egy doboznyi negatívra, amit egy idős hölgy hagyatékából árvereztek el a felgyülemlett tartozások miatt. Maloof akkor még nem is sejthette mekkora kincs birtokosa lett. Ha nem épp ő veszi meg ezeket a negatívokat, akkor talán a huszadik század egyik legizgalmasabb látásmódú női fotográfusának életműve örökre rejtve marad.
Pedig életében senki nem gondolta volna – leginkább ő maga nem – hogy egyszer így fognak rá hivatkozni. Hiszen a francia és osztrák származású Vivian Maiert senki nem látta többnek egy különc és öntörvényű nevelőnőnél. Pedig évtizedeken át rótta New York és Chicago utcáit, hogy titokban több mint 150 ezer fényképet készítsen hétköznapi emberekről, furcsa találkozásokról, groteszk pillanatokról. Képei a világról és önmagáról alkotott nézeteit jelenítik meg, főhősei elsősorban az olyan marginalizált és mellőzött alanyok, mint amilyen Vivian Maier maga is volt. Személye a kamerából nézve is rejtély marad: önarcképein árnyékként vagy tükörképként jelenik csupán meg.
John Maloof egy év alatt megszerezte Vivian Maier alkotásainak körülbelül 90 százalékát, és így 100-150 000 negatívból, több mint 3000 képnyomatból, házi készítésű filmekből, hangszalagra rögzített interjúkból és különböző más tételekből álló gyűjteményt sikerült létrehoznia. Mára már Vivian Maier szinte teljes hagyatékát feldolgozták, a képek egy részét a www.vivianmaier.com oldalon lehet végigböngészni. A magyar közönség pár évvel ezelőtt azonban élőben is elmélyedhetett Vivian Maier univerzumában, a Mai Manó Ház adott ugyanis otthont az örökség egy részét gondozó New York-i Howard Greenberg Gallery válogatásának.
Vivian Maier csodálatos története az egész világot magával ragadta, számos könyv látott napvilágot róla,
most a Corvina Kiadó gondozásában jelent meg Gaëlle Josse francia író könyve az Egy asszony ellenfényben című kötet, amely elsősorban az író Maier iránti rajongásának lenyomataként értelmezhető. Emiatt ugyan a szerző sokszor túlzásba esik, de az ismert tényeken túl megpróbálja bemutatni, milyen is lehetett valójában ez a rejtőzködő asszony, aki sokszor csak kémként hivatkozott önmagára, és neve helyesírását is gyakran változtatta.
A sokszor kifejezetten nyomorúságos körülmények között élő dadus szeretet nélkül, egy diszfunkcionális anya mellett nőtt fel. Ez a magány egész életét meghatározta, mindig mindenhol kívülálló maradt, ezért is tudta olyan jól megfigyelni az őt körülvevő embereket.
Képgyűjteményének megszállottja lett, de pénztelensége miatt a felvételek jó részét nem látta viszont, munkáit bőröndökben és dobozokban őrizte egy raktár mélyén.
Gaëlle Josse így Vivian Maierről: „… azok közé tartozik, akik »senkik«, akik nem kérnek, nem várnak, nem követelnek senkitől semmit. Azok közé, akik elfogadják ezt a világot olyannak, amilyen, igazságtalannak, kirekesztőnek, erőszakosnak. Az elveszettek, a vesztesek, elhagyatottak családjába tartozik. Egy háztartási alkalmazott. Övé a mindennapok egyhangúsága. (…) Egy névtelen sziluett, egy láthatatlan személy a város hömpölygő óceánjában. Egy arc a sok közül. Megy. Megáll. Beállít. Ösztönös, tökéletes. Megnyomja a gombot. A szemben lévőt nézi. Felismerés. Sem pátosz, sem sajnálkozás. Sem jóakarat, sem rosszindulatú kíváncsiság. Csupán egy alkotói késztetés, ez a csodálatos hajtóerő, ami élteti. Ez a valami, amit észlel és megörökít. Egy, a valóságra vetett tekintet, ami hirtelen kimerevedik. Ránk maradt a feladat, hogy folytassuk a történetet azzal, ami a képből kimaradt. Képmezőben és képmezőn kívül.”
Vivian Maier fotóiról eszünkbe juthat Elliott Erwitt, Diane Arbus vagy épp Weegee világa, de ez a bogaras nevelőnő semmiben sem hasonlítható hozzájuk. Maier ösztönös művész volt, akinek szellemessége, humánuma, a világról alkotott – sokszor cinikus – véleménye áthatja minden felvételét. Furcsa, régimódi ruháiban rótta a nagyvárosok utcáit, oldalán a rá bízott gyerekekkel, de nem a világ kedves oldalát ismertette meg velük, mint ahogy Mary Poppins tette volna. Maier a chicagói állattartó telepeken, mészárszékeken, a gettókban, omladozó bérházakban és a kiégett telkeken az élet rideg valóságát mutatta meg nekik.
Ahogy Gaëlle Josse is reflektál rá, és amint az a róla szóló Vivian Maier nyomában című dokumentumfilmből is kiderül, amit 2013-ban mutatott be a hazai mozikban a Magyarhangya, Maier végletekig ellentmondásos személy lehetett. Úgy élt, mintha mindig el akar volna bújni a világ szeme elől, saját tekintetét azonban soha nem vette le az emberekről.
Érzékenyen láttatta az emberi kiszolgáltatottságot és törékenységet, önarcképein azonban sokszor az érzelmeit még maga elől is elrejtő asszony alakja rajzolódik ki. Visszahúzódó személyiség volt, miközben liberális nézeteit bátran hangoztatta. Bár fotográfiái is egy nyitott nőről tanúskodnak, Maier mizantróp személyiség volt, aki mélyre temette magában a múltját, sokszor a családok is, amelyekkel együtt élt, alig tudtak róla valamit, privát szféráját is reteszekkel védte munkaadói elől.
Vivian Maier idős korára teljesen elszegényedett, végül három egykori neveltje mentette meg,
lakást béreltek neki és a gondját viselték, arról azonban mit sem sejtettek, hogy Vivian egyik ládáját a kifizetetlen tartozása miatt elárverezték. Fotóival ők is csak ennek köszönhetően találkozhattak. Maier 2009-ben halt meg egy chicagói idősek otthonában, miután megcsúszott a jégen.
„Helyet kell adnunk a többi embernek is. Olyan, mintha egy óriáskerékre szállnánk fel; végigüljük a menetet, és aztán át kell adnunk valaki másnak is a lehetőséget. És így tovább. Mindig jön valaki, aki átveszi a helyünket. Nincs semmi új a nap alatt” – vélekedett Vivian Maier, akinek életműve nélkül kevesebb lenne a XX. századi fotóművészet.
Kiemelt kép forrása: vivianmaier.com
