Letagadott családi örökség, generációs traumák és kimondatlanul maradt mondatok egy több rétegből álló családregényben. Légrádi Gergely új könyve megmutatja, hogyan emésztheti fel az emberi pszichét és lelket a tudat, hogy vannak bizonyos témák, amelyekről nem szabad beszélni, kérdések, amelyeket nem szabad feltenni, és élmények, amelyekre nem szabad emlékezni. Egy regény arról, hogy mi történik, ha egy család egyes tagjai hallgatásba, tagadásba és a múlt tudatos, szisztematikus megsemmisítésébe menekülnek a valódi szembenézés elől.
Az egyes fejezetekben egy fiú, Andris, illetve édesapja, Zoltán, édesanyja, Edit és nagyapja, Imre mesélik saját történetüket, mígnem kiderül, hogy valójában ugyanarról beszélnek. De vajon ők mikor jönnek rá erre, ha rájönnek egyáltalán?
Mit üzen a hallgatás?
Andris számára a magány és az egyedüllét szinte magától értetődő. Ez gyerekkora óta így volt, de nem feltétlenül csak azért, mert egykeként, testvérek nélkül kellett felnőnie. Sokkal inkább arról van szó, amit a szüleitől látott vagy éppen nem látott:
„Attól tartok, nem kizárt, hogy engem úgy kódoltak, csak akkor érezhetek valamiféle kiegyensúlyozottsághoz hasonló érzést, ha magam vagyok. Nem tanultam meg boldognak lenni valaki más mellett. Senki sem mondta el, hogy kell csinálni.”
A történet első felében Andris visszaemlékezéseit olvashatjuk, az ő monológján keresztül ismerjük meg a családját, őt magát és gyermekkora eseményeit. Elbeszélése olyan, mintha apró, összetört cserépdarabokból próbálnánk meg összerakni egy több generációra visszanyúló családi történetet, amit mindenáron titokban akartak tartani.
A kirakós azonban hiányos, az Andris rendelkezésére álló információk hitelessége kérdéses, és nyomasztó titkok nehezednek az egész családra. A házban nincsenek fényképek, tárgyiasult bizonyítékok, csak mesterséges hallgatás, kényszeres rendrakás és a vendégek felé megjátszott családi idill.
„Az az érzésem, mintha az anyámék titkoltak volna valamit a múltból. A közös, családi múltból. A nagyszülőkről. De az érzetnél, a sejtésnél nem tudok többet. Nincs támpont.” – olvashatjuk Andris gondolatait.
A soron következő fejezetekben Zoli, Edit és Imre nézőpontjából láthatjuk a közös családi élet lenyomatait, de – mint ahogy az várható – egymástól teljesen eltérő értelmezésben. Az olvasó előtt lassanként kirajzolódnak a részletek, a szereplők azonban a teljes kép egyes darabjait látják csak. A valóság, már ha létezik ilyen, csak akkor válhatna világossá, ha a családtagok felolvadnának dermedtségükből és megtörnék az évtizedes hallgatást. Erre azonban, úgy tűnik, az idősebb generációk életében nincs esély. Holott éppen a kimondatlan szavak szólnak a leghangosabban, ejtik a legmélyebb sebet és okozzák a legerősebb fájdalmat.
Mégis kinek a múltja?
A múltat le lehet tagadni, de nem lehet meg nem történtté tenni. Minden emlék, élmény és történet lenyomatot képez bennünk, hatással van arra, hogyan látjuk egymást, a világot és benne önmagunkat. Így van ez az Alkalomadtán című regény szereplőivel is:
„Mindannyian felelősek vagyunk, hova juttattuk magunkat és szeretteinket. Köztük téged. Ki-ki másért, más időben és persze máshogyan. Bizonyára mindenkinek megvan a maga vélt vagy valós mentsége azért, amit tett, nem tett vagy későn ismert fel. A lényegen azonban mindez semmit sem változtat.”
Légrádi Gergely új regényében nem azon van a hangsúly, hogy mi történik, sokkal inkább azon, hogy mi nem: a szereplők tagadják a múltat, feldolgozás helyett a menekülést választják és képtelenek felelősséget vállalni.
A szöveg könnyedén magával ragad, mert olvasmányos, izgalmas és éppen annyira fájdalmas, hogy elbírunk ugyan vele, de azért egy pillanatra el is gondolkodtat. A karakterek néha idegesítőek, olykor szerethetők és nagyon törékenyek; éppen olyanok, mint mi magunk.
Talán éppen ezért lehet fájóan ismerős Andris, Zoli, Edit és Imre története. Mert olyan tükröt tart, amibe bár több mint kellemetlen belenézni, mindenképpen érdemes. Majd, alkalomadtán.
