Kedves gyerekek, és most írjatok egy verset arról… Vagy: gyerekek, írjatok egy verset a következő szavak felhasználásával… Biztos sokan emlékszünk az iskolából, amikor a magyartanár ilyen kéréssel fordult hozzánk. És tudtunk verset írni? Általában nem nagyon.
Ami nem is csoda, állítja Molnár Krisztina Rita és Lackfi János a Titkos versműhely című könyvben. A kreatívírás-tanításban és versírásban egyaránt sokat próbált szerzőpáros alapállítása a következő: míg más tantárgyakban – matematikában, tornában, kémiában és a többiben – komoly szerepet kap az elmélet mellett a gyakorlat, az irodalomtanításban a teória dominál, a versekre pedig általában pusztán mint memoriterekre tekintünk. A fenti, versírásra buzdító felszólítás ennek megfelelően, írja két szerzőnk, körülbelül olyan, mintha egy tornatanár a testnevelés történetét oktatná évekig, aztán bedobná: most pedig ugorjatok egy szaltót, hiszen eleget tudtok már hozzá!
Molnár Krisztina és Lackfi János arra vállalkozik a könyvben, hogy megtanítja az olvasót verset írni. Vagy legalábbis felsorakoztat néhány trükköt és technikát, amelyekkel az, akiben van némi hajlam a dologra, ügyesebb rímfaragóvá válhat.
Könyvükkel ezenkívül, mint az előszóban írják, azt szeretnék bizonyítani, hogy a versírás nem csupán a profik elfoglaltsága lehet. Mert ma mintha azt gondolnánk, verset csak valódi poéta írhat, más bele se kezdjen.Vagy, hogy költészeti munkához méltón egy hasonlattal éljünk: „Mintha kerámiaszakkörön csak szemmel lehetne verni az anyagot, nehogy már valami kezdő elrontsa azt a nyamvadt vázát!” Afféle tankönyv tehát a Titkos versműhely, mely missziója szerint szórakoztatva tanít. Lássunk egy példát, miként!
A Cipzárt a banánra! címet viselő fejezet a szabadversírásba avatja bele a költőpalántákat. Először is idézi Ingrid Sjöstrand Milyen kár című versét (Tótfalusi István remek fordításában):
Milyen kár, hogy nincs cipzár a banánon! Ha csak a felét akarom megenni, bezárhatnám a maradékot. Azt hiszem, cipzárat fogok szerelni egy banánra, mondjuk füzetkapoccsal, és enni kezdem a buszon. Lehúzom a zárat, majszolok belőle, és újra behúzom. Klassz, mi? Hogy bámulnak majd az ürgék! Persze ők úgy tudják, hogy nincs cipzár a banánon!
Ezután arra hívja az olvasót, hogy ugyanilyen logika mentén találjon ki valami hasonlót. Valamit, ami első pillantásra képtelenségnek tűnik, és amitől egy kicsit jobb lesz a világ – de legalábbis a mindennapi élet. Két tanárunk arra buzdít, hogy kezdjük versünket mi is úgy: milyen kár, hogy… Azután pedig engedjük szabadon a fantáziánkat.
Praxisukból példákat is hoznak arra, más tíz-tizenkét évesek hogyan oldották meg ezt a feladatot. Íme a Ruhaváltoztató távirányító című alkotás:
Milyen kár, hogy nincs olyan távirányító, ami képes megváltoztatni a ruhádat. Elmehetnél bugyiban az évzáróra, és búvárruhában az operába. Egy gombnyomás, és máris kinő a cipőd magas sarka, és végigcsurog rajtad az alkalomhoz illő öltözék.
És így tovább, számos példán és ötleten át. A fejezeteket sorra véve megtanulhatjuk, hogyan figyeljünk a részletekre (ez egy költőnél nagyon fontos!), hogyan növeljük a szókincsünket, hogy keressünk szinonimát, amikor erre van szükség. Később egyre komolyabb vizekre evezünk, és többek között az is kiderül, mitől lesz egy versnek hatása, mi az a stílustörés, és mitől olyan borzasztó nehéz jó haikut írni.
Molnár és Lackfi – ebből a nagyon gyakorlatias könyvből tisztán kiderül – jó és játékos, szellemes pedagógus.
Gyermekünk akár teljesen egyedül is elmerülhet a Titkos versműhelyben, egész biztos, hogy amikor „előbújik” belőle, fel lesz vértezve némi alaptudással arról, hogy kell nekifogni a rímelésnek. Ez játéknak sem utolsó – úgyhogy, hajrá, költészetre fel!
