Thomas Erikson coach és viselkedés-szakértő 2014-ben írt első könyve, az Idiótákkal körülvéve 55 nyelven jelent meg, és több millió példányban kelt el világszerte. Az 1965-ben született svéd szerzővel magyarul most megjelent kötete, az Energiavámpírokkal körülvéve kapcsán beszélgettünk Budapesten.
Ki, mi az az energiavámpír?
Jó kérdés, és bár egyszerűnek tűnik, a válasz bonyolult. Attól függ ugyanis, kitől kérdezzük. Lehet maga is, lehetek én is, anélkül, hogy tudnánk róla. Van olyan ember, akire a mi viselkedésünk hat energiavámpírságként. Jó, persze, vannak alaptípusok – a könyvemben hetet említek –, mint a passzív-agresszív, a drámakirálynő, a perfekcionista, és így tovább. De tényleg bárki lehet. Belép az ajtón, ránézel, és rögtön érzed: jaj, csak ezt ne, csak őt ne! Mondjuk egy kolléga, aki elveszik a részletekben, te viszont mindig a nagy egészet nézed. Valaki, aki excel-táblákban gondolkodik – téged viszont kiráz a hideg az excel-tábláktól, mert jóval spontánabb vagy ennél.
Tehát végső soron a személyiségen múlik – már a „befogadó” személyiségén –, hogy kit él meg energiavámpírként.
Így van. Bárki lehet energiavámpír, akinek a viselkedése nagyon távol áll az enyémtől. Vannak, mint említettem, toxikus típusok is. Az előbb említettek mellett például a narcisztikus. Azt tényleg senkinek sem kívánom, hogy egy narcisztikus ember áldozata legyen. Az már félúton van a pszichopata felé.
Ha az ember a munkahelyén van együtt egy energiavámpírral – akár a főnökével –, legvégső esetben „elmenekülhet”. De mi van akkor, ha otthon, a családban kell együtt élnünk egy olyan emberrel, aki így hat ránk?
Igen, a munkahelyen, ha nincs más megoldás, felmondhatunk. De mi van, ha például az anyád az energiavámpír? Bonyolult ügy. És egyébként, tapasztalataim szerint, meglehetősen általános. Sok ember küzd az anyjával – sokkal több, mint az apjával. Az anyánkból lettünk, ő áll hozzánk a legközelebb, ennél szorosabb kapcsolat nincs a világon. De, mondjuk, anyánk – anélkül, hogy tisztában lenne vele – drámakirálynő. Kibírhatatlan. Valamit tenni kell. De mit? Az első lépés: tisztázni magunkban, hogy nem a mi hibánk, amiért így érzünk. Ha egy személytől, a viselkedésétől rosszul érezzük magunkat, az rossz, és kész. Nem rajtunk múlik, nem mi csinálunk rosszul valamit. Ezt fontos tudni, mert sokan már itt elbuknak. Ha ezt tisztáztuk, akkor a legjobb, ha leülünk beszélni az illetővel. Beülni vele a szobába, ajtót becsukni, telefonokat kikapcsolni, és belevágni: amit mondasz, amit csinálsz, az nekem rossz…
Igen, de beszélni, beszélgetni sokszor olyan nehéz…
Persze hogy az. Azért írok ilyen sok könyvet a kommunikációról! A nehézségnek is vannak fokozatai. Ha például az ember anyja áldozattípus, az nagyon kemény. Persze, már megint én vagyok a rossz! Aha, már megint engem bánt a világ, ah! De ilyenkor is őszintének kell lenni. Tudom, könnyű mondani, de ha egy helyzetben rosszul érezzük magunkat, azzal mindenképp kezdeni kell valamit. Természetesen nem azt kell a fejéhez vágni, hogy „Anya, tudod mit? Te egy energiavámpír vagy!” Dehogyis. Konkrét helyzeteket kell említeni. „Anya, ha ezt teszed vagy mondod, attól rosszul érzem magam.” Erre nem válaszolhatja, hogy ugyan már, rosszak az érzéseid – mert az érzések mindig valóságosak. Talán nem racionálisak – persze, hogy nem, hiszen érzések, tehát emocionálisak –, de igaziak, mindig igaziak.
A baj az, hogy a legtöbb ember nem ismeri eléggé önmagát. Maga például szerintem nem energiavámpír, de azért biztosan vannak a személyiségében vakfoltok, amelyekkel nincs tisztában. Én harminc éve tanulmányozom magam, és még mindig nem ismerem magam teljesen. Ezen folyamatosan dolgozni kell. Volt egy amerikai kutatás, amelyben azt kérdezték a résztvevőktől: ön ismeri magát? Kilencvenöt százalék mondta, hogy igen, sőt: átlag felett igen. Ez matematikailag lehetetlen – és később, a további vizsgálatok során kiderült, hogy nem is így van. A vizsgált csoport 10, legjobb esetben 15 százalékáról volt elmondható, hogy valóban tudja, kicsoda.
Ha ön találkozik egy energiavámpírral, mit csinál?
Ha olyan ember, akihez közöm van vagy lesz – tehát családtag, esetleg olyasvalaki, akivel hosszabb távon együtt kell dolgoznom, vagy épp egy szomszéd –, mindenképp szóvá teszem a dolgot, próbálom megbeszélni. Rövid az életem ahhoz, hogy küzdjek egy megoldatlan helyzettel, konfliktussal. Nyilván nem úgy fordulok az illetőhöz, hogy „Figyelj, te olyan hülye vagy, hagyd ezt vagy azt abba”; hanem úgy: „Üljünk le, beszéljük meg!” A legtöbben meglepődnek az őszinteségtől, de igyekszem megértetni velük, hogy én őszinte vagyok, cserébe elfogadom, sőt elvárom az őszinteséget. Nemrég léptem át a bűvös ötödik ikszet, ha ettől megbántódik valaki, nem zavar. Nem kell, hogy mindenki szeressen. Huszon-, harmincévesen ez persze probléma volt, akkor azt akartam, hogy mindenki kedveljen, meg akartam felelni. Ma ez már nem olyan fontos.
Azt írja a könyvében, hogy energiavámpír lehet egy személy, de lehet egy helyzet, vagy akár önmagunk is. Jól gondolom, hogy az első lépés mégiscsak az, amiről már beszéltünk, hogy tudjuk, kik vagyunk? Hogy legyen önismeretünk? Mert ha tisztában vagyunk magunkkal, egy csomó helyzetet eleve megoldhatunk?
Ez így van. Ugyanakkor nehéz azt mondani egy embernek, hogy „Figyelj, légy céltudatos, tudd, mit akarsz!” Ez nem feltétlenül működik – egy-egy konkrét helyzetben inkább. Például coacholás közben megvizsgálunk egy problémát. Mondjuk: „miért halogatsz mindig?” Van valaki, rengeteg a dolga a munkahelyén, de mindig csak azt végzi el, amit nagyon muszáj, aztán körmére égnek a dolgok. És péntek este azon veszi észre magát, hogy vannak bizonyos feladatai, amelyeket már nem odázhat tovább, és akkor ott ül este a családdal, próbál úgy tenni, mintha a gyerekeire figyelne, de közben a laptopját nyomkodja, mert muszáj befejeznie a heti teendőit.
„Apa, te most dolgozol?” kérdik a gyerekek. „Nem, drágám, dehogyis!” Ismerős helyzet? Ilyenkor azt kell tudatosítani, hogy miért nem oldjuk meg időben, amit meg kell oldanunk, miért hagyjuk mindig későbbre. Ez konkrét probléma, amin lehet változtatni. És kell is, mert a halogatás például olyan dolog, ami akár a párkapcsolat milyenségét, vagy éppen a munkánk minőségét is befolyásolja. Említettem már, hogy majd harminc éve folyamatosan vizsgálom, fejlesztem magam. Amikor írok, előtte rengeteget olvasok. Van egy könyvem, a Pocsék főnökök. Amikor készült, beszereztem mindenekelőtt vagy ötven könyvet, kutattam, olvastam. Aztán rájöttem, hogy ez halogatás. Egyáltalán nem volt szükségem ennyi előkészületre, éppen csak az írást magát akartam elodázni. A feleségem, aki egyébként maga is író, bejött a dolgozószobámba, látta a könyvhalmokat, és megkérdezte: „Te most mit csinálsz?” „Dolgozom”, feleltem büszkén. „Dehogy dolgozol, olvasol.” Nekem akkor ez nagy segítség volt abban, hogy rájöjjek, mit csinálok rosszul. A feleségem amúgy piros személyiség, nagyon direkt, nagyon célratörő. Ez ebben az esetben nagyon kapóra jött.
Jó, hogy említi a piros viselkedéstípust. Az Idiótákkal körülvéve című könyvben, amellyel berobbant, négy viselkedéstípust ír le, ezeket színekkel jelöli. Piros, kék, zöld, sárga. A piros a céltudatos és versenyorientált ember színe, a kék a rendmániás, elemző típusé, a zöld a csapatjátékos és megbízható személyiségé, a sárga pedig az extrovertált és szószátyár viselkedésé. Ez végül is az ősi négy temperamentum-elmélet modernebb leírása – jól látom?
Igen, Hippokratész kétezer-ötszáz évvel ezelőtt leírta a négy típust: flegmatikus, kolerikus, szangvinikus, melankolikus. Az én „színelméletem” azonban nem ezen, hanem az úgynevezett DISC-profilon alapul. Akárhogy is, Hippokratész már ugyanazokat a mintákat látta, amelyeket ma látunk, ez nem új tudás az emberi viselkedésről. És itt fontos a viselkedés: kritikusaim sokszor a szememre vetették, hogy coachként, viselkedéskutatóként a pszichológia, a lélektan területére merészkedem. Nem így van. Amiről én írok és beszélek, az nem tudomány, tényleg csak a különféle viselkedéstípusokat vizsgálja, mondjuk úgy, a felszínt kapargatom, a pszichológia nyilván mélyebb tudomány ennél. Ugyanakkor fantasztikusnak tartom, hogy több ezer éve nagyon hasonlóan működő embereket figyeltek meg – például Hippokratész –, amilyeneket ma megfigyelhetünk.
Nem különös, hogy miközben a környezetünk, a kommunikációnk rengeteg változáson megy át, mi magunk, viselkedésünket tekintve alig változunk? Egy mai ember egész másképp kommunikál – vegyük csak az internetet –, mint egy kétezer évvel ezelőtti, mégis, ha jól értem, ez és amaz ugyanúgy besorolható a piros, a kék, és a többi típusba.
A nyelv 27 ezer évvel ezelőtt alakult ki. Az írott nyelv úgy tízezer éve. Az internetet 1993-ban „találták fel”, én magam 1999 körül találkoztam vele először. Vagyis utóbbi még nagyon kis ideje van jelen az életünkben az előbbiekhez képest. Biztosan alkalmazkodunk az internethez, az új formákhoz, de az emberi agy nem változott szemernyit sem. Az ember ember – akkor is az volt, most is az. Ilyenek vagyunk. Az Idiótákkal körülvéve című könyvemet ötvenöt nyelvre fordították le, én vagyok a legtöbbet eladott élő svéd szerző. Ezt nem dicsekvésből mondom, hanem hogy lássuk: ez a téma ma is nagyon érdekli az embereket. Kapok leveleket Chiléből, Új-Zélandról, Indiából, Dél-Koreából, a világ minden sarkából. És az emberek mindenhol pontosan értik és látják, mit állítok a könyvemben, mit mond a színkód, amellyel a viselkedéstípusokat jellemzem. A kultúrák lehetnek nagyon különbözőek, de egy sárga típus éppúgy sárga Budapesten, mint Stockholmban. Elsősorban homo sapiensek vagyunk, a kulturális közegünk ebből a szempontból másodlagos.
Amikor beszélget valakivel, besorolja, analizálja az illetőt?
Mint most önt? Hát persze. De nem szándékosan. Ha valaki tud angolul, és ül egy kávézóban, ahol a szomszéd asztalnál két ember angolul beszél, önkéntelenül is meghallja, amit mondanak. Én akkor is profilt állítok fel emberekről, ha nem akarok. Csaknem harminc éve foglalkozom ezzel, nem tudom nem analizálni a velem szemben ülőt. Nem értékítéletet alkotok róla, csak – szinte öntudatlanul – megállapításokat teszek magamban a viselkedésével kapcsolatban.
Olvastam egy nemrég önnel készült interjút, amelyben arról beszél, hogyan változtatta meg az életét egy Stephen King-könyv. Mesélne erről?
Huszonéves voltam, és egy nagy cégnél dolgoztam mint coach és előadó. Workshopokat tartottam, tárgyalástechnikát tanítottam, tréningeket vezettem. Eljött egy pillanat, amikor nagyon rosszul éreztem magam a bőrömben, nem ment a munka, összezavarodtam, mit keresek ott, ezt akarom-e csinálni egyáltalán. A főnököm nagyon rendes volt, azt mondta, menj haza, pihenj, akár pár hétig is, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Egyik reggel – illetve nem is reggel, hiszen már az ebédidő közeledett, tizenegy óra körül – ültem pizsamában a kanapén, és A Halálsoront néztem. Tudja, amelyben Tom Hanks a börtönőr, és van az a nagydarab fekete fickó, Michael Clarke Duncan játssza, aki a kivégzésére vár.
Mágikus képességekkel rendelkezik, Tom Hanksnek is segít, és végül, amikor eljön az utolsó óra, mindenki zokog, amiért egy ilyen embert készülnek a halálba küldeni. Sír a fekete férfi, sír Tom Hanks – és sírtam én is, ott, a kanapén. Pedig nem vagyok sírós. És akkor azon gondolkodtam: mi ez? Mi történik velem? Kikapcsoltam a tévét, és miután befejeztem a bőgést, arra gondoltam: micsoda adottság, milyen csodás képesség, hogy egy író így tud hatni az emberekre! Így meg tudja érinteni őket a történetével. De ha engem mindez ennyire megindít, talán én is meg tudok érinteni másokat, talán bennem is megvan ez a képesség. Igen, gondoltam, ezt akarom tenni, amit King tett velem! De hát, folytattam a gondolatot, akkor pont jó helyen vagyok, hiszen emberekkel foglalkozom, tanítok, coachként segítek – abban a pillanatban megszűnt a problémám, felkaptam az öltönyömet, bementem dolgozni, és azóta is örömömet lelem a munkámban. Azért, mert megtaláltam a célját. Különös véletlen, hogy épp akkor láttam a filmet, épp így hatott rám – azóta mindenesetre minden évben újraolvasom A Halálsoront, ez a – mim is? Nem a Bibliám, az nem igaz, de máig végtelenül inspirál, és arra emlékeztet, kinek-minek köszönhetem, hogy az lettem, ami. Még most is, hogy beszélek erről, elérzékenyülök.
Igazából minden könyve arról szól, hogyan lehet az ember sikeres és boldog…
Nem, a boldogságról nem. A boldogságban önmagában nem hiszek, az valaminek az eredménye. Ha megtanulunk eligazodni magunkban és a világban, azzal megteremtjük a lehetőségét, hogy boldoggá váljunk. Amiről én írok, amit én tanítok, az az, hogy értsünk meg magunkból és másokból minél többet. Mert emberek mindig lesznek körülöttünk, és nagyon fontos, hogy jól tudjunk együttműködni velük.
Akkor úgy kérdem: ön, aki rengeteg emberrel találkozik, kerül kapcsolatba, hogy látja, az ember képes változni, készen áll rá?
Nehéz kérdés. Csak ismételni tudom magam: ha az ember látja a konkrét problémát, talán meg akar majd változni. Hogy valóban fog-e? Változtatni önmagunkon borzasztó nehéz dolog. De nem tehetünk mást, mert a világot nem változtathatjuk meg, a másik embert sem – csak önmagunkat. Viszont azt látom, hogy a legtöbb embernek kell segítség a változtatáshoz, ez egyedül nem megy. Van egy könyvem, magyarul még nem jelent meg (Surrounded by setbacks – a szerk.), abban arról írok, hogy kudarcok mindig fognak érni minket, és meg kell tanulnunk, hogyan bánjunk velük, miközben haladunk egy kitűzött cél felé. Coachként sokszor kérdezik tőlem: hány év múlva leszek sikeres? Nem tudom, felelem, mondjuk hét! Ó, az rengeteg, keserednek el. Akkorra hét évvel idősebb leszek! Igen, mondom ilyenkor, de ha nem csinálsz semmit, ha nem dolgozol magadon, akkor ugyanúgy hét évvel idősebb leszel hét év múlva, hát miért ne próbálnád meg legalább? Sohasem késő elkezdeni.
