Papirusz – A könyvek története az ókori világban címmel írt nagylélegzetű, átfogó történeti művet a spanyol Irene Vallejo. A vaskos kötet már az első oldalon rabul ejti az olvasót, hogy aztán több mint 500 oldalon át el se eressze. Az eredetileg 2019-ben megjelent, azóta több mint harminc nyelvre lefordított műben korántsem csak a könyvekről esik szó. Legfőbb erénye, hogy úgy barangolhatunk az ókori világban Nagy Sándor birodalmától az alexandriai könyvtáron át Kleopátra palotáiig, hogy minden pillanatban azt érezzük, magunk is ott vagyunk ezeken a helyszíneken. Rengeteg lenyűgöző és aprólékos részlet, temérdek tudás, mindez közérthetően és lebilincselően elbeszélve – amiért a magyar fordítót, Boda Benjamin Gábort is nagy-nagy dicséret illeti.
Irene Vallejót e-mailben kerestük meg kérdéseinkkel, ő pedig éppoly alapos és élvezetes válaszokat küldött számunkra Zaragozából, amilyenekre a Papirusz alapján számítottunk.
A könyvét olvasva az a benyomása az embernek, hogy ön az összes ókorban írt, illetve ókorról szóló könyvet olvasta. Jól látjuk?
Egy évtizeden át szenvedéllyel és állhatatosan kutattam a könyvek történetét. De egy egész élet és az enyémnél jóval szerteágazóbb nyelvtudás sem lenne elég ahhoz, hogy az ember elolvassa a téma teljes, rendelkezésre álló irodalmát. Az egyetemi kutatásokkal töltött éveim alatt események, történetek, anekdoták, emberek és vallomások csodálatos kavalkádjába nyerhettem betekintést. Arra gondoltam, hogy ez a hatalmas anyag ugyanúgy számot tarthat a könyvimádók érdeklődésére, ahogy engem is lenyűgözött, feltéve ha képes vagyok olyan irodalmi esszét írni belőle, amely magával ragadja a kíváncsi, nyughatatlan és tudáséhes olvasókat. Igazán fel tudtam használni a korábbi kutatásaimat, de ezt a könyvet megírni egészen más volt, mint egy egyetemi tanulmányt. A Papiruszt azzal a szándékkal írtam, hogy egyesítsem benne az olvasás élvezetét a tudásvággyal.
Ez nem tudományos munka, hanem irodalmi kísérlet, narratív esszé, mesékről, történetekről szóló mese, amely a tudományos kutatást szövi egybe izgalmas kalandokkal, életrajzokkal, az irodalom és a film, az úti beszámolók és a krimik világába tett kitérőkkel, és mindvégig ott lüktet benne a felfedezés csodája. Aki pedig jobban elmélyülne a témában, az bőséges szakirodalmat talál a kötet végén. Összefoglalva: a Papirusszal az volt a célom, hogy minden olvasó megtalálja benne, amit keres. Objektív és semleges tudományos értekezés helyett azt a lelkesedést és szenvedélyt kívántam bemutatni benne, amelyet a könyvek ébresztenek bennem már gyerekkorom óta. Afféle tiszteletadásként írtam, tele érzelemmel és hálával a könyv iránt, amely egész életemben oly sok élvezetet és örömöt okozott nekem.
Valójában hány ókori könyv, kiadvány maradt fenn, amelyeket még ma is olvashatunk?
A tudósok és a kutatók becslése szerint a görög-latin irodalom egy százalékát ismerjük. A veszteség hatalmas, ugyanakkor nem egészen esetleges. Arra már az alexandriai könyvtárosok is rájöttek, hogy képtelenek lesznek megőrizni minden szöveget, ezért leginkább arra összpontosítottak, amit lényegesnek, megkerülhetetlennek tartottak. A kéziratokat felügyelő emberi lánc azután évszázadról évszázadra ugyancsak elvégzett valamiféle kiválasztást – nem is volt más választásuk. Az idők során nyilván áldozatul esett néhány heterodox, eretneknek nyilvánított, vagy esetleg csak félreértelmezett munka. Más esetekben pedig előfordulhatott, hogy próbáltak megmenteni valamit, csak nem sikerült.
De végső soron amink van – az a szerény egy százalék – nagyon sok embernek fontos volt valamiért előttünk. Egy névtelen tömeg álmai és reményei utaztatták az időn keresztül – máig. Ez a tudatosan, találomra vagy véletlenül megmentett egy százalék alkotja azt a jelképes keretet, amely kijelölte, hogyan értjük a világot, hogyan olvassuk a valóságot, hogyan teremtünk rendet a történelem káoszában. Nem kis részben a megmentett, a történelmet túlélt szavaknak ez a nem túl méretes gyűjteménye alkotja kulturális genomunkat: annak a történetét, hogy kik is vagyunk.
Önben hogyan és mikor támadt érdeklődés az ókori könyvek és a történelem ezen izgalmas időszaka iránt?
A szüleim imádtak olvasni, kora gyerekkoromtól azt láttam, hogy a könyvek szó szerint ellepik a lakásunk minden helyiségét. Már mielőtt olvasni tudtam olthatatlan kíváncsiság ébredt bennem a könyvlapok iránt, amelyeken kis, fekete rovarok szaladgáltak fehér háttér előtt: hangyabolyok, amelyeket csak a felnőttek képesek értelmezni. Aztán ez az elragadtatott kislány, aki úgy gondolta, hogy az olvasás valamiféle varázslat, amelyet csak a felnőttek érhetnek el, az évek során görgette magával a kíváncsiságát, a téma iránti érdeklődését. Az ókori történelemmel és nyelvvel kapcsolatos tanulmányaim közben aztán kapcsolatba kerültem azzal a korszakkal, amelyben feltalálták a könyvet, azzal a hatalmas átalakulással, amelyet az írás megszületése a beszédben és a gondolkodásban előidézett.
Lenyűgözött a téma, mindenképp meg akartam tudni, milyen lehetett az olvasás hajnalának kora. Aztán feltettem magamnak a kérdést: mit tudunk egyáltalán az egykori olvasókról? Ki birtokolta a legelső könyveket? Ki tanulta meg először az olvasás és az írás tudományát? Melyik volt az első ismert könyvtár? Hát az első könyvesbolt? Hogyan terjedtek a szavak vadonatúj „járművükön”? Hogyan változtatták meg a világot a legelső könyveknek tekintett kis papirusztekercsek? Kíváncsiságomtól hajtva aztán beleástam magam a kutatásba – ez jól illeszkedett csillapíthatatlan tudásszomjamhoz és az álmomhoz, hogy egyszer író leszek.
Van kedvenc ókori könyve?
Az irodalom iránti szerelmem akkor alakult ki, amikor lefekvés előtt meséltek nekem a szüleim. Az egyik leginkább magával ragadó történet Homérosz Odüsszeiája volt. Egyik este apám leült az ágyam szélére, és azt mondta, készüljek fel egy hosszú és izgalmas mesére: „Hallottál már Ulisszeszről?” – kezdte, és fülem tengeri kagylóján át áramolni kezdtek a szirének, a küklopszok, a szigetek, a viharok, a zsákba zárt szelek, Nauszikaa a tengerparton, Kalüpszó a kertjében, Kirké a varázslataival, a halotti leplet szövő, majd elbontó Penelopé. Ez az egész fantáziákkal, emlékekkel, próbatételekkel, nosztalgiával, bátorsággal, erotikával, varázslattal, ismeretlen tengerekkel és csodás női szereplők sorával átszőtt mesevilág. Amióta először hallottam Ulisszesz történetét, a görög mitológia afféle képzeletbeli otthonommá vált. A hasonló legendákat teremtő ókori világ mindig elvarázsolt.
Könyvében nagy figyelmet szentel Nagy Sándornak és az alexandriai könyvtárnak. Ezek miért ilyen fontos szereplők a Papiruszban?
Nagy Sándor harminchárom évesen halt meg, de ennyi idő is elég volt számára, hogy meghatározza a történelem irányát. A világ egyik legnagyobb hadvezére volt, és ő hozta létre a történelem egyik leghatalmasabb birodalmát, amely Európától Egyiptomon át Indiáig ért. Halála után egyik hadvezére, Ptolemaiosz lett Egyiptom uralkodója, aki nagy hellén birodalmat csinált az országból. Ez volt Nagy Sándor birodalmának leggazdagabb területe. Ez volt az oka, hogy éppen itt valósulhattak meg a legnagyratörőbb kulturális tervek is. Az alexandriai könyvtár létrehozásakor nem volt könnyű könyvekhez jutni. A forrásokból kiderül, hogy az uralkodó minden hatalmát latba vetette a gyűjtemény gyarapításáért. Az sem lehetett akadály, ha egy könyv megszerzéséért torkokat kellett átvágni. Azt mondják, Ptolemaiosz követeket küldött a Föld minden királyához és uralkodójához. A könyvem is azzal kezdődik, hogy ezek a lovas, könyvkereső futárok szétrajzanak a világ minden irányába.
Bemutatom, hogy voltak idők, amikor a könyvek olyan értékes és vágyott tárgyak voltak, hogy egy király az elitkatonáit küldte ki a megkaparintásukra. Nagy Sándor globális és kozmopolita szemmel tekintett a világra. És rájött, hogy a globális világról szőtt álmait nem is elsősorban hadjáratai, sokkal inkább éppen az alexandriai könyvtár segítségével válthatja valóra. Itt helyet kaptak a világ minden tájáról érkező könyvek, történetek, gondolatok, a Föld minden tudása. Itt születtek meg az emberiség máig legértékesebb ideái: a különféle tradíciók közötti párbeszéd, a fordítás elmélete, a tudás megőrzésének vágya; itt történt először kísérlet arra, hogy felépítsenek egy helyet a pluralizmus, a nyitottság és a sokféleség tégláiból.
Mennyi ideig írta a könyvet?
Ez az esszé több mint kilenc éven át elkísért – attól a pillanattól fogva, hogy feltettem magamban az első kérdéseket a könyvek eredetéről egészen a legutolsó javításokig és pontosításokig. Ebben a szűk évtizedben számos külső és belső akadállyal kellett megküzdenem. A kutatómunka sikerek és kudarcok sorozata, az ember a bizonyosságot keresi, ugyanakkor folyamatosan meg kell kérdőjeleznie mindent, azt is, ami nyilvánvalónak tűnik. Végigjártam az utat, amely minden hasonló vállalkozást jellemez, tele kétellyel és bizonytalansággal.
Hozzátartozik a könyv történetéhez, hogy a fiam súlyos egészségügyi problémákkal született, nekem pedig fel kellett készülnöm a hosszú gyógyulási folyamatra, a kórházi kezelésekre. A Papiruszt ebben a nagyon nehéz időszakban írtam. Könyvem, amely a kíváncsiságomból és tudásvágyamból indult ki, végül a menedékemmé vált ezekben a testet-lelket próbára tevő években. Bizonyos értelemben a gondoskodásról szóló esszé: tiszteletadás a könyveket az utókor számára megóvó emberek, illetve az engem az életem során megmentő könyvek iránt.
Könyvét olvasva kiderül, hogy az ókori szerzők mellett otthonosan mozog a modern irodalomban is – előkerül A Gyűrűk Urától az Alexandriai négyesen és Bohumil Hrabalon át számos mű és szerző. Hány könyvet olvas egy évben, egy hónapban, egy héten?
Annyit olvasok, amennyit csak bírok, nem tudok betelni a könyvekkel, de igazából sosem számoltam, hány könyvet olvastam életemben. Azzal viszont nagyon is tisztában vagyok, mit kellene még elolvasnom. A könyveim fordításai lehetőséget adtak, hogy érdeklődjek külföldi fordítóimnál és kiadóimnál, mit ajánlanak hazájuk irodalmából. Szeretném kitágítani a kulturális horizontomat. A magyar irodalomból például olvastam már Márai Sándort, Kertész Imrét és Szabó Magdát, és remélem, hamarosan kortárs magyar szerzők műveihez is hozzájutok. Borzasztóan örülök, hogy magyarra is lefordították a könyvemet; ennek a nyelvnek fantasztikus irodalmi hagyománya van, és a magyar művek olvasása számos csodálatos pillanatot okozott nekem.
Mit gondol, az a tény, hogy a könyvekről írt könyve világszerte bestseller lett, egyúttal azt is jelenti, hogy még nem kell temetnünk a (nyomtatott) könyvet? Egyáltalán: mitől olyan különleges egy nyomtatott könyv?
Könyvem váratlanul pozitív fogadtatása rámutatott arra, hogy a névtelen és elfeledett könyvimádók hosszú láncolata ma sem szakadt meg, és számos emberben él tovább: könyvkereskedőkben, könyvtárosokban, könyvklubok tagjaiban, tanárokban és az olvasókban, akik otthonuk sarkaiban napról napra gondozzák saját kis „papírkertjüket”. Azt hiszem, hogy ez a különös, a könyvekért, kultúrákért és emberiségért rajongó család jóval nagyobb, mint gondolnánk. Létezik egy közönség – egy kicsi, ám annál élőbb kisebbség –, amely szenvedélyesen védelmezi a szavakba és az olvasásba vetett ősi hitet.
Mai képzeletünk a felgyorsult, felbolydult világból táplálkozik. Gondolkodásunkat gyarmatosította a sebesség, az azonnali eredmények kultusza, az egymást megsokszorozó és felfaló hírek robbanásszerű áradása. Állandó káprázatban, örvénylő processzorok között élünk, melyek segítségével pillanatok alatt teremtünk kapcsolatot bárkivel, és minden pillanatban átélhetjük a csodát, hogy, éljen akármekkora távolságra, egyetlen gomb megnyomásával felvehetjük a kapcsolatot egy másik emberrel. De közben nem szabad elfelejtenünk, hogy ezt a gyors és mesés technológiát egy olyan gép gondolta ki, amely ennél jóval lassabban működik: az emberi agy. A valóságunkat aládúcoló gondolatoknak időre, nyugalomra és csendre van szüksége ahhoz, hogy fejlődhessenek.
Ahogy a római történetíró, Tacitus írta: „Az igazság forrása az alapos kutatás és a lassúság, míg a hamisságé a sietség és a kapkodás.” Azt hiszem, a nyomtatott könyvek olvasása ilyen lassulásra hív bennünket, ellensúlyozva az általános tempót. Kutatóként engem a hagyományok és a jelen együttélése – és nem versengése – érdekel. A könyvek azért élhettek túl évezredek óta, mert mindig képesek voltak megújulni, és haladni a korral. Készült könyv nádból, pergamenből, papírból, manapság fényből is. A könyvek velünk utaztak a táskánkban lóháton, postakocsin, később a vonaton és a repülőn is. Akadnak közöttük egészen nagyok, de olyanok is, amelyek elférnek a zsebünkben. A könyv: színtiszta metamorfózis.
Az ókorban több formátum is létezett – táblák, tekercsek, kódexek –, anélkül hogy versenyeztek volna egymással, hiszen mindegyiket más célra használták. Szerintem napjainkban sem a nyomtatott és az e-könyv közti versenyt látunk; a kérdés inkább az, mi a legbiztosabb módja legjobb gondolataink és történeteink túlélésének. Ezért hiszem, hogy a nyomtatott könyv tovább fog élni fiatalabb „kollégája”, a kijelző mellett. Szerintem a könyv és a digitális kijelző nem ellenségei egymásnak – inkább társak a tudás nagy kalandjában. Mindegyiknek megvannak a maga előnyei, és mind tágítja a látókörünket, a lehetőségeinket. Úgy is mondhatnám: épp egy gyönyörű, hosszú barátság kezdetének vagyunk tanúi.
Kiemelt kép: James Rajotte