Az ír Fiona McPhillips valósággal berobbant az angolszász könyvpiacra első regényével, ami magyarul A hallgatás sebei címmel jelent meg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, a Magnólia Kiadó gondozásában. A mű egy dublini gimnázium kulisszái, és az ott tanuló, élsportolónak készülő tehetséges fiatal lányok közé vezet, akik edzőjük szexuális zaklatásaitól szenvednek.
McPhillips Dennis Lehane-t idéző bűnregényt alkotott a szexuális visszaélés témakörében, melyben egyaránt tárgyalja az áldozattá válás és a túlélés lehetőségeit, az elkövetői bűntudatot, valamint az intézményi felelősség problémakörét is. A szerző a PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál keretében szeptember végén Budapestre látogat, ahol szeptember 28-án (szombaton) 18 órától a Három Hollóban vesz részt egy pódiumbeszélgetésen, ezt követően pedig dedikál is. Az esemény felvezetéseként készíthettünk most egy rövid interjút vele.
Egy interjúban felelevenítetted, hogy mielőtt elkezdted írni A hallgatás sebeit, azt mondtad magadnak, „most vagy soha”. Mitől volt ez a véglegesség-érzésed, és miért érezted kényszernek, hogy szépirodalmat írj?
Húsz évig dolgoztam újságíróként, ezalatt az idő alatt két tényirodalmi könyvem is megjelent; valamilyen erő mindig az alkotómunka felé hajtott. Hosszú ideig ez olyan volt számomra, mint a zene. Komponáltam és előadtam a műveimet, de mindig motoszkált bennem egy érzés, hogy írnom kellene egy regényt is. Sajnos a harmincas éveimben, és a negyvenes éveim elején egyáltalán nem éreztem, hogy lenne időm és kapacitásom; a munka, a gyerekek és az élet mindig az utamba állt. Olyan sokáig terveztem, hogy majd írok egy regényt, ha öregebb leszek, hogy hirtelen azt vettem észre, már öreg vagyok, és ez a felismerés volt a „most vagy soha” pillanata. Szerintem ez sok női alkotóval megesik, elég, ha bizonyságként megnézzük az ír irodalom azon szegletét, amit a negyvenes-ötvenes nők alakítottak ki.
A regény meglehetős lélektani komplexitással vizsgálja nem csupán az áldozattá válás, de a bűntudat és az intézményi bűnrészesség kérdését is. Ennek a rétegzettségnek a felépítése kezdettől terv volt, vagy írás közben láttad azt, hogy mennyi különböző aspektusa létezik egy ilyen esetnek?
Nem tervezek sokat, mielőtt nekifogok az írásnak. Általában tudom mi lesz a történet eleje és a vége, de ami a kettő közt történik, az számomra is legalább akkora utazás, mint a szereplőimnek. Ezeket a komplex rétegeket együtt fejtjük fel, ahogy kézen fogva egyik konfliktusból sodródunk a másikba. Lineárisan írok, mert úgy érzem, nem tudhatom mit fognak tenni a karaktereim egy adott szituációban, amíg át nem estek mindazon, ami elvezet addig a pontig. Ez a fajta felfedezés segít előcsalogatni a saját érzéseimet és tapasztalataimat olyan formában, ahogy korábban el sem tudtam volna képzelni. A hallgatás sebeiben a korábbi élményeim rengeteg árnyalata bukkant elő, miközben a szereplőim küzdelmeit írtam le. Úgyhogy ez egy összetett és átfogó folyamat volt az első betűtől az utolsóig.
A regényt értékelő kritikák sokszor használták azt a kifejezést, hogy „a bántalmazás kultúrája”. Mit gondolsz, milyen szociális vagy épp kulturális gyökerekből eredeztethető mindez?
Az egyszerű válasz erre a patriarchátus. Olyan alattomosan működik, és olyan mélyen beleivódott mindannyiunkba, hogy a saját internalizált szexizmusunkat kell felszámolnunk, mielőtt egyáltalán rá tudunk mutatni az intézményesített szexizmusra és visszaélésekre. A probléma része, hogy ha valaki felszólal egy őt ért visszaélés miatt, olykor még mindig büntetésekkel kell számolnia, emiatt pedig sok áldozatnak kétszer kell megszenvednie bármiféle igazságtétel lehetőségéért. Ennek egyik eleme, hogy nem elég bátorítani az áldozatokat arra, hogy szólaljanak fel – olyan rendszereket kell teremteni és hatékonyan működtetni, melyek büntetés nélkül nyújtanak támogatást, és törődnek azokkal, akik kilépnek a nyilvánosság elé. Ettől azonban még nagyon messze vagyunk.
A hasonló borzalmas traumák ábrázolása mostanra egyfajta önálló irodalmi irányzattá vált, látod-e már a társadalomban ennek pozitív hozadékait?
Azt gondolom, hogy ez egy jelenleg is zajló folyamat része, amiben a korábban kimondhatatlan borzalmak ellen szólalunk fel, és ezek a borzalmak több embert érintenek, mint gondolnánk. Ez a törekvés azonban időnként olyan erős ellenreakciókat vált ki, hogy úgy érezhetjük, valójában semmi sem változik, vagy épp visszafelé haladunk, de szerintem ez mind a folyamat része. Mindenesetre annyit elérünk, hogy láthatóvá válunk az áldozatok számára, és ezáltal láthatóvá válik az a lehetőség is, hogy a helyzetük pozitív irányba változzon.
Elsőkönyves szerzőként hogyan hat rád a tény, hogy még Stephen King is méltatta a regényed a közösségi médiában?
Azt a bizonyos méltatást még mindig igyekszem feldolgozni. Persze teljesen el vagyok ragadtatva és hálás vagyok, mégis ki reménykedhetett volna ennél jobb visszajelzésben?
További cikkek a témában:
