Könyvbarátok társaságában, ha leül a hangulat, csak be kell dobni Sally Rooney nevét, és a résztvevők érdeklődése máris felébred. Kevés olyan fiatal képviselője van a nemzetközi irodalmi életnek, aki ennyire megosztaná az olvasóit: vagy szeretik, vagy ki nem állhatják a könyveit.
Nevezték már a Snapchat generáció Salingerjének, a könyvbiznisz Taylor Swiftjének, és a 21. század Jane Austenjének.
Legutóbbi regényével, az Intermezzóval pedig elnyerte a „nemzedéke hangja” címkét, köszönhetően apró részletekbe menő realizmusának és a sok, rendkívül intenzív szexjelenetnek. Ő Sally Rooney, a hagyományaira és négy Nobel-díjasára joggal büszke ír irodalom legújabb, nemzetközi befolyású képviselője.
Főleg a Hová lettél, szép világ megjelenése óta nagyon könnyű elkövetni azt a hibát, hogy összetévesztjük a szerzőt saját szereplőivel, és nemcsak azért, mert ezek a szereplők jórészt ugyanolyan huszonéves, kora harmincas, egyetemet végzett, okos és művelt, ugyanakkor az életben tétován tébláboló figurák, mint maga az író – vagy maga az író volt pályája kezdetén. A címében egy Schiller-idézetet hordozó regény főszereplője ugyanis egy nagyon sikeres, fiatal női író, aki élvezi ugyan a hírnévvel járó pénzt, annál kevésbé a szintén vele járó felhajtást.
Alice-hez hasonlóan Rooney pályája is rendkívül gyorsan ívelt rendkívül magasra. Legelső regényét, a Baráti beszélgetéseket még a konyhaasztalnál írta, albérletről albérletre vándorolva, vagy éppen az ágyában kuporogva, ölében a laptopjával. Ma már saját irodája van, bár, mint a Guardiannek nemrégiben adott interjújában elárulta, ma is ott és úgy szeret írni, ahol éppen rátör az ihlet. A legjobban pedig azt élvezné, ha nem kellene mást csinálnia, mint írni, majd hagyni, hogy a regényei járják a saját útjukat, anélkül, hogy neki bármi más teendője lenne velük kapcsolatban.
Sok szerző számára ismerős érzés ez, de Rooney még náluk is kevésbé teheti meg, hogy nemet mondjon a felkérésekre, találkozókra, dedikálásokra, interjúkra. Mostanra az olvasói igazi celebstátuszba helyezték, és akár akarja, akár nem, úgy tekintetnek rá, mint a bánatos lányoknak bánatos lányokról szóló irodalom kulcsfigurájára.
Az Intermezzo megjelenését valóságos szomorúságmozgalom előzte meg a szerző több mint 50 ezer követővel rendelkező Goodreads-oldalán: az olvasók egymásra licitálva ecsetelték, mennyire várják már, hogy remek szomorú szeptemberük legyen.
Ez az eset jól megvilágítja, hol húzódik a szinte átjárhatatlan határ Rooney huszonéves rajongói, és a munkásságát értetlenül figyelő idősebb korosztály között, amelyben ezúttal már a harmincasok is beletartoznak. Miközben a Z-generáció tagjai ujjongva magyarázzák, hogyan adják vissza ezek a könyvek pontosan azt az érzést, amellyel ők járnak-kelnek a világban, bánatosan sodródva, mint egy őszi falevél, addig a náluk idősebb olvasók hüledezve érnek egy-egy Rooney-regény végére: most ez tényleg erről szólt? Miről is? Arról, hogy az élet siralomvölgy?
Mint az egyik, nyilvánvalóan nem a rajongótábort erősítő kritikusa rámutatott, az író könyveit két alapvető dolog jellemzi, már mint túl az olyan, valamennyiben visszatérő motívumokon, mint a nem egyenrangú kapcsolatok, a női barátságok, a hiányzó apák és a megfizethetetlen dublini lakásárak. Egyfelől a szikár, egyszerű nyelvezet, amelyből olykor az érthetetlenségig hiányoznak a központozási jelek. Másfelől a szereplőknek az a mindent átható meggyőződése, hogy a világ távolról sem vidám hely. Emiatt, jegyzi meg a kritikus, akkor sem jogos az összevetés a szellemes és ironikus Austennel, ha erre egyébként olykor maga Rooney is rájátszik.
A Normális emberekben például Connell az Emmát olvassa egy éjjel az egyetemi könyvtárban, és megállapítja, hogy az irodalom „nem teljesen aszexuális módon” megérinti őt.
Az író azonban több helyen, így az említett Guardian-interjúban is visszautasította a felvetést, hogy a regényei szomorúak lennének. Úgy fogalmazott, a könyvei meglehetősen optimistán ábrázolják az emberi körülményeket és kapcsolatokat, olyannyira, hogy ez utóbbiak túl derűs bemutatása miatt számos kritika érte feminista részről. Azt a vádat pedig, hogy folyton csak magáról, illetve a hozzá hasonló, fiatal értelmiségi lányokról írna, megcáfolja az Intermezzo két férfi főszereplője, és a fivérek egyikének idősebb szeretője. Rooney hangsúlyozza, minden sikere ellenére szó sincs arról, hogy elszakadt volna a második regénye címét adó Normális emberektől. Mint mondja, ugyanúgy él, mint korábban, ugyanazokat az embereket ismeri, éppen ezért képes mindannyiunk számára ismerős problémákkal találkozó alakokról írni.
Láthatólag nem akar az új Jane Austen lenni. Nem akar senki más lenni, csak Sally Rooney.
Nyitókép forrása: Telegraph
Kapcsolódó cikkek: