Az első regényével, a Sehonnaival Pulitzer-jelöltségig jutó cheyenne és arapaho indián származású Tommy Orange második regényében szintet lép. A Tévelygő csillagok rendkívül komplex, többszólamú, rideg mese, mely sok egyéb mellett arra keresi a választ, vajon egy eleve kiirtásra ítélt népcsoport tragédiája a vér erején át meghatározza-e a leszármazottak mindennapi életét. És bár a válasz legalább olyan összetett, mint maga a szöveg, Orange világosan fogalmaz: a regényben ábrázolt borzalmas események ellenére sem a katasztrófákról, hanem a gyógyulásról mesél.
A Tévelygő csillagok családregény, ami meglehetősen eklektikus formában ül fel a manapság is megállíthatatlanul robogó traumairodalom vonatára, ám sok társának tipikus hibáját mesterien kerüli ki: nem hat didaktikusan, mert elsődlegesen nem téríteni akar, csupán bemutatni. Bemutatni egy amerikai őslakos család hat generációját a rettenetes 1864-es Sand Creek-i mészárlástól egészen napjainkig, felfedve azokat az öröklődő sarokpontokat, melyek látszólag minden egyes szereplőt bukásra ítélnek.
Brutális mindaz, amit a fehér ember tett az amerikai őslakosokkal, de az igazi kegyetlenség nem is maga az öldöklés, sokkal inkább az indiánokra erőltetett kényszer, mely a társadalmi asszimilációjukat szolgálná.
Ahogy az lenni szokott: hagyományaik, hiedelmeik, szertartásaik, nyelvük, tehát identitásukat alapvetően meghatározó eszközeik eltörlésével.
Hiába a fehér gyarmatosító felelőssége, Orange itt megálljt parancsol: a regény narratíváját szűkebbre szabja, mert nem átfogó társadalmi folyamatokra kíváncsi, hanem az egyén tragédiájából kibontakozó összefüggő motívumokra, és szerepére saját nyomorúságában, amitől a mondanivaló jóval koncentráltabbá válik. A kérdéseket itt a több szólamban, változatosan megszólaló generációk tagjaival történt tragédiák teszik fel:
önkéntes száműzetés, magányos halál, alkoholizmus, drogfüggőség.
A válaszok azonban a sokszor reménytelennek tetsző sorsvonalak ellenére is reményteljesek: Orange határozottan állást foglal amellett, hogy az út a gyógyuláshoz vezet.
A gyógyulás útja pedig kettős. Identitáskeresés-regény, mondhatnánk, mert valóban: főszereplőink kénytelenek egyrészt a múltjukba tekintve megragadni népük kulturális és spirituális hagyományait, másrészt beilleszteni azt a modern társadalmi elvárások közé. A gyógyulás útja pedig – ha már ennyit emlegetem – egyértelműen annak elfogadása, hogy az identitás nem valamiféle statikus dolog, épp ellenkezőleg. Folyton változik, emiatt a régi és a modern közti ellentét feloldása elkerülhetetlenné válik a túlélés érdekében.
A túlélés mint olyan egyébként is vezérmotívum a regényben.
Orange hősei nem élnek, csupán túlélnek.
Utóbbi általában egyéni törekvés, előbbit azonban egy befogadó közösséghez tartozás, és ezáltal személyes identitásunk rajtuk keresztül történő kicsiszolása hozhatja létre. És tulajdonképpen Orange szerint mindez együtt vezet a teljes gyógyuláshoz: visszatalálni, vagy még inkább újjászervezni az amerikai őslakos közösségeket, melynek tagjai már képesek közös erővel hozzászabni őseik hagyományait a modern társadalmi elvárásokhoz. Ez nem asszimiláció, mint amit az erőszakos 19. századi törekvések igyekeztek kierőszakolni, hanem egyértelmű fejlődés mikro- és makroszinten is.
A traumákból épp úgy lehetséges erőt meríteni, mint hagyni, hogy agyonnyomjanak minket. Ha ugyanis mindig a múlt sérelmein gyötrődünk, sosem lehetünk jobbak azoknál, akiktől a sebeinket kaptuk.
Kapcsolódó cikkek:
