A Solito egy ötezer kilométeres utazás története, amit egy kilencéves kisfiú mesél el az olvasónak. Javier embercsempészekkel és néhány honfitársával indul neki El Salvadorból, hogy Guatemalán és Mexikón keresztül a jobb élet reményében megérkezzen az Egyesült Államokba.
A kisfiú, aki a Gringóföldén élő szülei mellett leginkább hamburgerekről és új, jószagú játékokról álmodik maga a szerző, Javier Zamora. Egyéves volt, amikor édesapja elmenekült a polgárháború sújtotta El Salvadorból és éppen betöltötte az ötöt, amikor az édesanyja őt hátrahagyva elhagyta a szülőföldjét. Az 1990-ben született szerző, Javier Zamora saját élményeire emlékezik vissza a regényben. A könyv megszületéséhez viszont azok a heti terápiás ülések is kellettek, amik segítettek meríteni „az emlékek ama kútjából, melyben ezt a történetet eddig rejtegettem.”
A dokumentumregény meglepő részletességgel beszéli el az utazás során átélt élményeket, miközben Közép-Amerika de leginkább El Salvador kultúrájáról is sokat megtud az olvasó.
Ez az ország, ami Magyarország negyede nagyjából, Közép-Amerikában a világ legveszélyesebbje volt évtizedeken keresztül. Bandaháborúk és erőszak uralkodott az utcáin akkor is, amikor főhősünk szülei úgy döntöttek, egy biztonságos országban folytatják tovább az életüket még azon az áron is, hogy a gyermeküket nem tudják magukkal vinni. Az otthon hagyott kisfiút nagynénje és nagyszülei nevelik tovább, miközben ő folyamatosan azt a napot várja, amikor végre elindulhat szülei után az ígéret földjére. Javier szülei telefonon készítik fel őt a nagy utazásra.
„Egy szép napon majd teszel egy kiruccanást, hogy velünk lehess. Olyan lesz, mint egy kaland. Mint az, amelyikben Szimbának volt része a hazatérése előtt.” Javier pedig határokon, földeken és folyókon átrepülő supermannek képzeli magát. „Valahányszor eltörik egy tányér, szempillát találok vagy hullócsillagot látok, azt kívánom, hogy velük lehessek végre la USA-ban, narancssörbetet nyalogatva.”
A Solito a szolidaritás és az emberség regénye is. Mindkettő jellemző Latin-Amerikára, de még inkább Közép-Amerikára.
Javier honfitárs-útitársai között egy asszony a kislányával menekül, majd útközben a pótanyja lesz. Egy másik menekülő férfi a határon túl az életét kockáztatja a számára ismeretlen kisfiúért. Embercsempészek, tetovált bűnözők, az Egyesült Államokból már kitoloncolt, de újra visszatérni kívánó szélhámosok, egyenruhás határőrök, jó és rossz emberek között utazunk együtt az elbeszélővel: hason csúszunk vele a sivatag porában, hullámokon hánykolódunk egy lélekvesztőben, miközben átéljük szorongásait, félelmeit és örömeit.
El Salvador néhány éve számít biztonságos országának, de amiről Javier Zamora ír a Solitóban, még 2024-ben is sokak mindennapi valósága a mexikói – amerikai határon. Hogy mi változott? Hogy változik-e valaha valami a határvidéken? Az egykor ízletes, amerikai hamburgerekről álmodozó szerző vajon álmodozik-e már amerikaiként Salvador egydolláros, kézzel készült, sajttal töltött tésztaféléjéről, a pupusáról? Javier Zamora a művét azoknak a bevándorlóknak ajánlja, akikkel az Egyesült Államok felé vezető útján megismerkedett, köztük a három legfontosabbnak külön, név szerint is: Patríciának, Carlának, Chinónak. Ők hárman azok, akikkel egy családnak hazudták magukat az illegális határátkelésnél.
Javier Zomora könyvét a The New York Times Book Review jelentős és gyönyörű műnek nevezte, a Solitót az amerikai irodalomkritikusok a „bevándorló irodalom” fontos darabjának tekintik,
miközben tény, hogy a szerző szüleit az Egyesült Államok által finanszírozott polgárháború kényszerítette a kivándorlásra. A szerző státusza miatt jó darabig nem láthatta az otthon maradt családtagjait, de azóta minden jelentős amerikai ösztöndíjat megkapott, jelenleg Arizonában él és önkéntesként egy bevándorlókat segélyező szervezetben tevékenykedik la USA-ban. Memoárja, a Solito katartikus olvasmány.
