„Nyílt egy új kiállítás, különböző színeket fókuszáltak a Vantablack nevű új laboratóriumi anyagra, amely állítólag a létező legsötétebb fekete. A fény 99,6 százalékát elnyeli. A Times cikkében olvasta, hogy aki ránéz, úgy érzi, megbolondul. A tagok számára kijelölt sorban egyenesen bement a kiállításra. A fekete anyagmintát cinkfóliával vették körül, hogy tudjuk, mit nézünk. Toby ott állt a kiállított tárgy előtt, addig bámult a feketébe, amíg azt nem érezte, hogy elesik. Egy teljes órát álldogált ott.” Mintha Toby Fleishman a saját válságát nézné cinkfóliával körülvéve: Taffy Brodesser-Akner regényének főszereplője az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő laboratóriumi anyagba jutott. Fleishman bajban van – szól a cím, így még fel sem ütjük a könyvet, már sejtjük, hogy nem lesz egyszerű menet. De hogy milyen mélyre merülünk a krízisbe, arról akkor még fogalmunk sincs.
Taffy Brodesser-Akner amerikai szabadúszó újságíró elsősorban a GQ magazinban publikált ironikus sztárportréiról vált ismertté, első regénye, a Fleishman bajban van 2019-ben jelent meg (magyarul egy évvel később adták ki Kepes János fordításában), és komoly kritikai és közönségsikert aratott, tavaly elkészült a regény alapján forgatott minisorozat is Jesse Eisenberg és Lizzy Caplan főszereplésével, ami újabb lendületet adott a könyvnek.
Nem véletlenül született meg az adaptáció, a téma, a filmszerű elbeszélésmód és az eleven karakterek mind képernyőért kiáltanak, de ha valaki feltárná a címszereplő(k) krízisét, érdemes a regénnyel kezdenie.
Mindenekelőtt a szerző eklektikus stílusa miatt, amit egy sorozat nehezen adhat vissza. Brodesser-Akner narrátora minden lelki rezdülésre érzékeny, de nem riad vissza az iróniától, olykor a szarkazmustól sem, empátiáját bármikor képes egy jókora adag gúnnyal színezni, humora mögött mélyen átélt traumák rejlenek, s bár végig kézben tartja a történetet, saját életének bizonytalansága újra és újra a felszínre bukik. Libby, az egykor sikeres újságíró immár külvárosi édesanya, aki a boldog családi tabló hátoldalán elkeseredve tekint a kizökkent valóságra. Legfőbb tragédiája, hogy hiába érzi megrekedtnek az életét, nem beszélheti ki magából a feszültséget, mert egy nő problémái nem érdemelnek figyelmet. Elmondja hát egyik legjobb barátja, Toby Fleishman történetét, hátha abban elrejtheti a sajátját is.
„Annyit biztosan tudtam, hogy egy nő egyedül így válthat ki figyelmet: ha egy férfi szájával mondatja ki a történetét. Egy férfi által építhetünk magunknak trójai falovat, hogy egyáltalán leszarjanak. Szívszaggató cikkeket írtam tehát az életükről, abból indultam ki, amit tőlük kaptam, de beépítettem azt is, amit saját emberi tapasztalatomból tudtam. Rám írtak, virágot küldtek, azt mondták, még soha senki nem értette meg őket úgy, amint én, ebből pedig arra jöttem rá, hogy alapjában véve minden ember egyforma, de mentegetőzés nélkül csak részüknek, nevezetesen a férfiaknak szabad olyannak lenni. A férfiak emberi mivolta vonzó, összetett dolog, a miénknek (az enyémnek) a cikk fenekén kell meglapulnia, és kizárólag a férfiúi humánum szolgálatában lehet érdekes.” Az ars poeticaként is olvasható részlet egyszerre utal a regény önéletrajzi vonatkozására, a narrátor motivációjára és a szövegre magára,
mintha a Fleishman bajban van is egy „trójai faló” lenne, amelyben egy nő rejtőzik arra várva, hogy a megfelelő pillanatban felfedhesse magát.
Toby Fleishman élete mégsem másodlagos, a fentiek ellenére nem tekinthetünk rá egyszerű álcaként – egy női történet figyelemfelkeltő burkolataként – mert a tragédiája fájóan valóságos. A 41 éves férfi jó nevű orvos, a májgyógyászat specialistája, ami találó és ironikus metafora, hiszen a méreganyagoktól való megtisztulásért felelős szerv szakértőjének életében annyi méreg gyülemlik fel, hogy egyedül képtelen megszabadulni attól. Toby, miután elvált feleségétől, Racheltől, alkalmi szexpartnerekkel igyekszik vigasztalódni, és próbál mindent elkövetni, hogy két gyerekük, a 11 éves Hannah és 9 éves Solly ne szenvedjék meg a szülők krízisét. Ez alapesetben sem egyszerű, ám amikor Rachel egyik pillanatról a másikra eltűnik, Toby hirtelen új szinteket fedez fel az életét örvényként felforgató káoszban.
Mielőtt minden végleg összedőlne, Toby egyetemi barátaihoz, Seth-hez és Libbyhez fordul, akik hosszú idő után tűnnek fel újra az életében, és ezzel a puszta jelenlétük is felér egy időutazással. Visszarepítik a férfit abba a korba, amikor huszonévesként ugyan minden félelmetesnek és – különösen a szerelem terén – kilátástalannak tűnt, de a felelősség súlya sem nyomta az ember vállát, és nem kellett aggódnia a döntések következményei miatt. Libby felbukkanása a regény szempontjából nélkülözhetetlen, nélküle ugyanis meg sem születne a történet.
Ő szedegeti össze Toby széthullott életének darabjait és alkot belőlük koherens egészet. Ez a feladat meghaladja ugyan egy egyszerű mellékszereplő tudását, narrátorként Libby azonban néha szinte isteni nézőponttal bír, hőse lelki viaskodásainak minden részletével tisztában van, ismeri motivációit, és gyakran előbb tudja, hogy mit lép Toby, mint ő maga. És ebben nincs semmiféle ellentmondás, az elbeszélő ugyanis nem áltatja az olvasót, az általa felépített történet konstrukció, a fikción belüli fikció, ami egyszerre tárja fel Tobí nyomorúságát, és minden életközepi válságban szenvedő ember tragédiáját – mindenekelőtt Libbyét.
Ami roppant fájdalmas folyamat, a szerző pedig nem finomkodik, kemény kritikát fogalmaz meg, magánéleti és társadalmi szinten egyaránt. Ez utóbbi rendkívül izgalmas kontextusba ágyazza a történetet, hiszen a történet a New York-i elit életébe enged betekintést.
Rachel az ambíciók hiányát kifogásolta elsősorban a férjével kapcsolatban: Toby megelégedett azzal, hogy gyógyít, hogy megmenti az emberek életét, és beletörődött az évi 200 ezer dolláros fizetésbe. Ám a művészeti menedzserként saját ügynökségét vezető Rachel ennél többre vágyott, azt akarta, hogy a férfi igyekezzen feljebb jutni a kórházi hierarchiában sőt, hagyja ott az intézményt egy kutatói központ vezetői posztjáért, és próbáljon meg legalább annyi pénzt beleadni a közösbe, mint ő. A mindennapi luxust ugyanis a nő teremtette meg a család számára: tágas manhattani apartman, hamptonsi nyaraló, magániskola, utazások. Egy átlagos májspecialista kilóg ebből a világból.
Ez a felismerés könnyen elriaszthatja az olvasót, hiszen a társadalom krémje voltaképpen egy rakás egoista, amorális, üresfejű, pénzéhes ragadozó, akik különféle okokból ugyan, de egyformán kiábrándítóak. Brodesser-Akner könyvének egyik legfőbb erénye, hogy még ebben a közegben is képes árnyalatokat felfedezni, motivációkat feltárni, és így hús-vér alakokat alkotni. Toby és Rachel – akárcsak Libby és Seth – persze egészen más anyagból gyúrt figurák, mint a felső tízezer tagjai, hiszen ők mindannyian képviselnek valamiféle értéket: minden mondatukkal (és tettükkel) kritikát fogalmaznak meg a környezetükről.
De nem kell a felső tízezerig emelkedni (süllyedni) ahhoz, hogy érzelmi sivársággal, kisszerűséggel és alantas ösztönökkel szembesüljünk. A regény a közösségi média, és különösen a (szex)partnerkereső alkalmazások világát is kíméletlenül darabjaira szedi, a fiktív randiappok izgató felszíne mögötti üresség éppen úgy nyeli el a fényt, ahogy a cinkfóliával körülvett fekete anyag, amelybe Toby egy órán át bámult, „amíg azt nem érezte, hogy elesik”.
Zuhanás – talán ez a legpontosabban körülírt mozgása a szereplőknek: a szinte teljes sötétségbe bámulva kiesnek az életükből, és belezuhannak a semmibe. A szerző azonban nem elégszik meg az ürességgel, a könyv utolsó részében csavar egyet a történeten, és így mintha váratlanul elemlámpát kapcsolna a feketeségben, csak hogy lássuk, honnan estek ki a szereplők, és hogy milyen messze van még az életük mélypontja – ha elérhetik azt egyáltalán.
A fordulat nemcsak a címet értelmezi át, de felülírja az addig elbeszélt eseményeket is, és az újabb nézőpont lehetőséget ad, hogy a gyakorlatban mérjük fel – és mérjük össze – a női és férfi történetek súlyát.
Kiemelt kép: Lukas Rodriguez, Pexels
