„A tisztáson túli ösvény a magas erdőperem mellett halad. A föld agyagos, sárga. Egymás mellett két arasznyi széles lyuk. Nem szabad a lyuk közelébe menni, mondja a tanító néni már előre. (…) A lyuk fekete, hideg árad belőle. (…) Matyi, miután Ica néni előrement, mert az eleje túl gyorsan halad, visszamegy megnézni a lyukat. Ha a közelébe mész, becsúszhatsz, mondta még a legelső kiránduláson, első osztályban a tanítónő. Becsúszol, és sose tudunk kihúzni, eltűnsz a lyukban. Matyi elsőben lemarad, elengedi padtársa kezét, megáll, nézi a lyukat, a lyuk nézi őt, és szívja magába. Hallja, ahogy az osztály zsivaja távolodik. Aztán kiszakítja magát a feketeségből, és a többiek után szalad. (…) Matyi megint lemarad, áll közvetlenül a mélyedés előtt, a fűzős cipője orrával megérinti a feketét. Kicsit szédül. Egy rögöt belerúg a lyukba. Csend van, semmit nem hall, csak bogárzümmögést. Az osztály már eltávolodott. Keres egy nagyobb követ, azt is bedobja. Semmi. Térdig belógatja a lábát, vár. Leül a földre, a jobb lába a lyukban. Semmi. Kirántja a lábát, szaladni kezd.”
Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című regényének központi alakja a gyermekként Matyinak szólított Tilda, aki valójában Matild, és a neve legalább olyan bizonytalan, mint az identitása: mintha az énje ott lebegne valahol a fekete lyukban, arra várva, hogy felfedezzék, de hiába hajítja bele a követ a sötétségbe, nem történik semmi, csak a hideg árad ki a mélyből. A történet tétje ennek ellenére, vagy talán épp e bizonytalanság miatt, Tilda magára eszmélése: megragadhatja-e a saját sorsát abban a világban, ahol a véletlennek tűnő események valójában a görög tragédiák szükségszerűségét idézik?
Matyi csupán néhány hónapos, amikor anyja, egy zsidó orvos, pokrócba csavarva a dajka gondjaira bízza. 1944-ben járunk, Kolozsváron, Románia még nem állt át, a szövetségesek bőszen bombázzák a várost, és megindul a deportálás. A zsidók sorsával a legtöbben nincsenek tisztában, vagy nem akarnak tudni róla: az ideiglenes gyűjtőtáborokból vonatra pakolt ártatlan életek kitörlődnek a közösségi emlékezetből. De még aki ott marad, az is megsemmisül. Matyi titokká válik, nem létezővé, fekete lyukká. A dajka, Erzsi és férje, Feri elrejtik a csecsemőt a külvilág elől, nehogy valaki kérdéseket tegyen fel az addig gyermektelen párnak a váratlan jövevényről.
A bujkálás feszültsége akár tragédiát is rejthetne magában, ám Tompa Andrea ennél jóval mélyebbre ás, nincs szüksége rá, hogy a kíváncsi postás vagy a gyanakvó szomszéd feljelentse a házaspárt, ahogy arra sem, hogy a Kolozsvárra hulló bombák tegyék másodszor is árvává a gyermeket.
A Sokszor nem halunk meg fájdalmas tanulsága, hogy a túlélés legalább akkora tragédia, mint a halál, hiszen életfogytig tartó gyászra és értelmezésre kényszerít.
A négy nagy egységre bontott regény első, Megérkezés című része a titokra épített új valóságot tárja elénk: Matyi családját feltehetően meggyilkolták, az árvának pedig a háborút követő káoszban Erzsi és Feri új identitást szerez, a kislány immár az ő gyermekük. A pusztulásból felnyíló élet elhallgatások mentén alakul, de ez nem a házaspár bűne, a történelmi helyzet kényszeríti rájuk a tabukat. Nem kell azonban sokat várni a szembesülésre, a Menekülés címet viselő második fejezetben fény derül a származás titkára. Ám ez nem jelent feloldozást Tilda számára, aki kamaszként nem érti, mit kezdhetne az örökbefogadás tényével, és még kevésbé a zsidóságával.
Nem szükségszerű, néha pedig kifejezetten káros a szerző ismert valóságából fordulni a szövegek felé, de a Sokszor nem halunk meg esetében nehéz megállni, hogy kilépve a fikció területéről ne kössük Tompa Andrea személyéhez a narrációt. Az író számos interjúban mesélte el saját történetét arról, hogy férjével hogyan és miért fogadtak örökbe egy kisfiút, és a megszólalását is mindannyiszor megindokolta: az örökbefogadás társadalmi tabuit igyekezett megtörni. Nem következtethetünk egy személyes élettényből a szépirodalmi mű erényeire, a regény mindenesetre egyszerre nagyon tényszerű és líraian elemelt, fájdalmas, mégis gyönyörű, összességében rendkívül komplex, épp ezért felettébb hiteles képet fest Tilda és Erzsi konfliktusokkal terhelt kapcsolatáról.
Viszonyuk a harmadik fejezetben tovább bonyolódik. Erzsi mindig vágyott rá, de sosem lett gyermeke, és végül a pusztulás szült neki utódot; Tilda önmagával sem jött tisztába, végkép nem tudott volna mit kezdeni egy gyermekkel, mégis teherbe esett, és a belső sötétségét tovább is örökítette. Ez a valószínűtlen genealógia a „női regény” ironikus kifordításaként ugyanúgy érthető, mint a görög sorstragédiák újraírásaként. Ez utóbbi nem véletlen: az a már az iskolában is szépen szavaló Tildából színésznő lett, aki a drámákon keresztül kerül közelebb a saját sorsának megértéséhez.
Vagy még inkább a megéléséhez, a színház ugyanis a történetben a ráción és a nyelven túli létezés szimbóluma. „A nagyok közül már senki sem hisz a nyelvben. A színház nem nyelv. Nem szó. Ezt magyarázom a próbákon is. De itt mindenki folyton csak beszélni akar. Még akkor is, mikor a klozettre megy. A sok beszédből pedig nem marad semmi” – mondja Tildának a rendező, Titi, aki egyben a fiatal nő szeretője is. Egymásra találásuk szintén sorsszerű, a román–magyar keveréknyelven beszélő Titi szintén zsidó, ám származása és neve a családjával együtt odaveszett a haláltáborban, új személyisége Tildáéhoz hasonlóan titkokból épül fel, de nem elhallgatásokból: a rendező szétbeszéli a narrációt. De a lényeg mégsem az, amit románul mond, vagy amit magyarul hozzáfűz, hanem éppen a két nyelv közötti csöndben megbúvó tragédia. Ez a csend Tildát folyamatosan a saját titkaival és katasztrófájával szembesíti.
A negyedik rész címe: Katasztrófa. Tilda túl a negyvenen, és túl egy súlyos betegségen, végül elkerülhetetlenül szembetalálja magát önmagával. Egy lágernapló színpadra állításával jut keresztül a tragédián, mintha egy fekete lyukon lépett volna, hogy a túloldalt ugyanazt találja: „Tilda ül az öltözőben, csak a mennyezeti lámpa világít, egy huszonötös körte. Lehajtja a fejét, eltemeti az arcát, senki sincs az öltözőben, de nem akarja, hogy nézzék. Most már mindenki látta, mindenki tud róla mindent, elmondta. Felpillant, meglátja az arcát a tükörben. Hogy fog innen kimenni az emberek közé? Hátat fordít a tükörnek, megforgatja a széket, még sosem szégyellte magát ennyire, nagyobb bukások után sem.”
Tompa Andrea rendre visszatér szülőhelyére, regényeiben Erdély történelmei elevenednek meg: a Fejtől s lábtól Trianon traumáját dolgozza fel, az Omerta az ötvenes-hatvanas évek diktatúrája idején játszódik, A hóhér háza a nyolcvanas évek Kolozsvárját járja be, a Haza pedig az emigráció, a hazatérés, és a nyelvben élő otthon, a konkrét tértől és időtől részben elszakított története.
Ebbe a sorba illeszkedve a Sokszor nem halunk ugyancsak erdélyi regény, de Tilda sorsát lehetetlen kizárólag regionális kérdésként szemlélni. A holokauszt feldolgozhatatlan tragédiájának átélése, az örökbefogadás drámája és a traumák színpadra állítása több regiszterben mozogva is az általános emberi tapasztalat felé mutat.
Végezetül néhány szó a címről, amely kellően tágan értelmezhető a regény terében, a szerző mégis szolgál konkrét megoldási javaslattal. A „Sokszor nem halunk meg” Salamon Ernő erdélyi költő naplójából származik. A Gyergyószentmiklóson született Salamon Marosvásárhelyen érettségizett, Kolozsváron járt egyetemre, majd félbeszakítva a tanulmányait újságíróként, szerkesztőként dolgozott, és belépet a kommunista pártba. Első kötete, a Gyönyörű sors 1937-ben jelent meg, a következő évben további két műve látott napvilágot. 1941-ben az ákosfalvi táborba internálták, ahonnan munkaszolgálatra hurcolták. Ukrajnába vitték, tífuszos lett, legyengült szervezete nem bírta a megpróbáltatásokat, 1943. február 27-én olasz katonák lőtték agyon.
Salamon Ernő naplója mint egy begyógyíthatatlan seb nyílik fel a regényben, értelmezve a Tilda származásában rejlő pusztulást: „Tífuszveszély. Aug. 20.i ünnep, nincs gyaloglás. 85 kg-os zsák emelése. Aknaszedés. 35 km gyaloglás. 53 km gyaloglás. Lemarad megint egy zsidócska. 50 km. Ma csak 38. Ájulás. 53 km erőltetett menet. Sokszor nem halunk meg. Én otthon akarok meghalni.”
Kiemelt kép: Pejkó Gergő
