Magyarországon nincs valódi polgárság. A történelmi, társadalmi és kulturális okokat ismerjük, de a kudarc magyarázata aligha nyugtat meg bárkit is. Rezignáltan cipeljük magunkkal a feudalizmus terhét, miközben a politika évtizedek óta igyekszik elhitetni, hogy a „polgári Magyarország” nem csak a propaganda virtuális valóságában él. Ezért is különösen üdítő élmény valódi magyar polgárokkal találkozni, akik életükkel és tevékenységükkel bizonyítják, hogy a vágyott, de társadalmi szinten jórészt ismeretlen értékek valóban léteznek. Nádasdy Ádám költő, nyelvész, műfordító egyike azon keveseknek, akikre tökéletes illik ez a jellemzés.
„A nagypapa például a kutyával mindig magyarul beszélt, mert úgy érezte, hogy a kutya idevalósi. Az az országnak a része. Valami furcsa rituálé volt ebben, holott a kutya ugyanolyan jól értett volna németül is, mint magyarul, Ráadásul németjuhász volt. De erőlködött a nagypapa, mert valamiért az nem volna helyénvaló. Mert most nem otthon vagyunk. Mi itt külföldön élünk. (…) 1960-ban, a népszámláláskor én fordítottam neki a kérdőív kitöltésekor, mert nemigen értett magyarul. Következő kérdés: anyanyelve. Mondom neki: Muttersprache? Azt mondja: Ungarisch. Érted te ezt?”
Nádasdy Ádám Hordtam az irhámat című könyvének első szövegében Várkonyi Benedekkel beszélgetve rajzolja meg monarchiabeli családja tablóját. A 2004-ben készült interjú tökéletes kiindulópontja a korábban megjelent írásokat kollázsszerű életrajzként egybefűző kötetnek: finom iróniával fűszerezve jelöli ki az „elbeszélés” Prágától az Adriáig, Budapesttől Bécsig (majd később Londonig) húzódó határait.
Valódi Közép-Európai történet, amely éppen azzal tesz érvényes és hiteles állításokat a magyarságról, hogy messze túltekint a fogalom hagyományos értelemben vett korlátain.
Ez a nézőpont ugyanakkor folyamatos mozgást feltételez. Ahogy azt a cím(adó írás) is jelzi, a narrátor állandóan úton van: elhordásban az irhája. Ami nem jelent feltétlenül fizikai helyváltoztatást, bolyongani a többnyelvűség, a kultúrák és az egyénre kényszerített ideológiák sokasága között is lehet sőt, ott lehet csak igazán. „Otthon is azt tanultam: az ember ne legyen külföldi, az ember mindenütt otthon van, és ahol nincs, oda nem kell menni.” Ennek a nem mindennapi útnak a leírása Nádasdy Ádám rendhagyó (család)története.
Egyes kutatók szerint a gyapjas mamutok egy alfaja csaknem 6 ezer évvel élte túl a nagy kihalási hullámot. Amíg a pleisztocén óriásainak jelentős része 10-14 ezer évvel ezelőtt tűnt el a bolygóról, a világtól elzárt Vrangel-szigeten még 4 ezer évvel ezelőtt is éltek mamutok. Akár egy hatalmas laboratórium, ahol az alternatív történelem menetét valós körülmények között figyelhetjük meg. Ilyen érzésem volt a kötetet olvasva is: mi lett volna, ha a XX. század diktatúrái nem radírozzák ki itthon a nemzetközi értelemben vett polgárság eszméjét? Hammurapi a mamutlesről hazatérve megírja törvényeit: párhuzamos valóságok, amelyek a végtelenben sem találkoznak.
„A velencei ismerőseink szegények voltak. Nem savanyú-szegények, hanem vidám-szegények, olyan olaszosan. (…) Mire a forradalom után végre kimehettünk Velencébe, már mi voltunk a gazdagok és ők a szegények, mégis folyton vendégül akartak látni minket, mintha mi sem történt volna.” Képzeljünk el egy baráti vagy rokonlátogatást (Dél-)Nyugatra a hatvanas években, amikor a Magyarországról érkező vendégek jelképezik az anyagi biztonságot, és a magyar kamasznak kell ügyelnie rá, hogy ne egye ki a házigazdákat a vagyonukból, különben az anyja bokán rúgja az asztal alatt. És ha ez még nem lenne kellően utópisztikus, felbukkan egy olasz kommunista fiatal, és szenvedélyes vitába bonyolódik a Rákosit Kádárra cserélő ország állampolgáraival. „Én csak néztem: hogy lehet valaki kommunista, ha nem muszáj? Hogy követheti Mao Ce-tung tanításait, ha ihat Coca-Colát?” De még ezzel sincs vége: a maoista ifjú a közös uzsonna helyszínéül a város legelőkelőbb éttermét javasolja, amelyet aztán az önfeledt társaság harsány forgataggá változtat: „Mint egy osztálykiránduláson az ebadták, úgy kezdtünk viselkedni. (…) Egyre jobban éreztük magunkat, leszartuk a csendes milliomosokat és a megbocsátóan mosolygó pincért.”
A család különleges mikroklímájában a külvilág fogalomkészlete gyakran ironikus jelentésváltozásokon megy keresztül. „Emlékszem, az óvó néni milyen gyanakvó kétkedéssel nézett rám, mikor sorban mindenkinek meg kellett mondani, hogy a papája hol dolgozik, és én mondtam büszkén, hogy gyárban! Ő ugyanis tudta úgy tudta, hogy rendező, és színházban dolgozik. Tény, hogy otthon valami színházról is beszéltek, oda is gyakran bement a papám (sőt, a mamám is, aki énekesnő volt), de azt az én kis agyam nem a »hol dolgozik« rovatba könyvelte, hiszen annyit én is tudtam, hogy a színház egyfajta szórakozóhely, lehet oda járni akár rendszeresen is, de dolgozni úgy istenigazából csak gyárban lehet.”
Nádasdy Ádám művészcsaládban nőtt fel, édesanyja Birkás Lilian operaénekes, édesapja Nádasdy Kálmán rendező, az Operaház igazgatója, a Színművészeti Főiskola főigazgatója voltak, féltestvére Birkás Ákos, 2018-ban elhunyt festőművész. Ebben a közegben semmilyen alkotói és tudományos tevékenység nem számított kirívónak. Egyet kivéve: az angolnyelv-tanulást.
„Kilencéves koromban kezdődött. Ne lepődjenek meg: van szerelem, amely ilyen korán kezdődik, például a kis Dante is kilencévesen szeretett bele Beatricébe. Én kilencévesen szerettem bele az angol nyelvbe.” Ez azonban egy németül, olaszul és franciául magától értetődő természetességgel beszélő családban furcsa szenvedélynek tűnt, elnéző mosoly, vagy vidám csipkelődés lett a jutalma. De a komisz ellenálláson sem tört meg a lendület: Nádasdy Ádám az angol nyelv (és irodalom) professzora lett.
A kötet második fele, követve a laza kronológiát, nagy hangsúlyt fektet az oktatói ethoszra, ami a korábbiakhoz hasonlóan a személyes szférán túli üzenetet is hordoz. A világértelmezések középpontjában továbbra is a gyermek- és fiatalkorból átmentett mentalitás – a természetes kívülállás és a bölcs felülemelkedés – áll. Hiba lenne azonban elszakadni az elbeszélő egyéni történetétől a társadalmi vagy politikai magyarázatok kedvéért, hiszen akkor szem elől tévesztenénk a Hordtam az irhámat egyik legizgalmasabb jelentésrétegét, a belső vívódásokkal, félelmekkel, csalódásokkal és örömmel teli önvizsgálatot.
Nádasdy Ádám folyamatos önreflexiója egy olyan tükörtermet vetít elénk, ahol bár az irányok sokasága és a visszaverődések zavart kelthetnek, de narrátor a kételyek és csábítások ellenére is tisztában van a bejárat és a kijárat pontos helyével.
Ha (túlságosan is) ismerős fogalmakra kívánjuk redukálni, akkor a konzervatív rend és a liberális bohémság harmonikus elegyét kapjuk. Egy érzékeny művész, aki egyszerre szigorú egyetemi tanár: az olvasó számára kevés ennél szerencsésebb konstelláció létezhet. A szenvedélyek precíz és szabatos megfogalmazása már önmagában örömöt kelt, ami azonban végleg ellenállhatatlanná teszi a kötetet, az Nádasdy Ádám érzékisége. Mindegy, hogy egy élettársról, a nyelvről vagy egy színdarabról van szó, a szövegekben szinte minden részlet a szépség, a testiség és a szenvedély háromdimenziós koordináta-rendszerében nyeri el jelentését.
Kiemelt kép: Pejkó Gergő
