Hiába idézzük újra és újra a George Santayana, spanyol–amerikai történésznek tulajdonított tételt, hogy „aki nem tanul a múltból, az megismétli azt”, mégis mindannyiszor megdöbbenünk a történelem cirkularitásán. Minden visszatér: úgy látszik, az emberiség – a Bourbonok mintájára – semmit sem felejt, és semmit sem tanul. Timothy Snyder amerikai történész tavaly magyarul is (újra)kiadott kötete, a Véres övezet is erről tanúskodik (2012-ben már megjelent itthon, ugyancsak Szántó Judit fordításában, azóta azonban az eredeti, angol nyelvű szöveget is átdolgozta a szerző). A közel hatszáz oldalas munka a Sztálin és Hitler gyilkológépezetei közé szorult Kelet-Európát járja be az 1930-as évek elejétől a második világháború végéig. A precízen kidolgozott pusztítást és a felfoghatatlan szenvedést megidéző szöveget a tőlünk néhány száz kilométerre dúló orosz–ukrán háború tölti meg új jelentéssel, fájdalmasan aktuálissá téve Snyder tablóját a totalitárius erőszakról.
A szerzőt követve ezért is jöhetünk gyorsan zavarba: „A történelem nem ismétli önmagát, ez igaz. Semmi sem pontosan olyan, mint egy múltbeli esemény. Minden folyik, minden változik. És mégis, mindezek a folyamatok és változások egyetlen emberi történelem részét képezik. (…) Jobban és bölcsebben döntünk, ha újra meg újra leballagunk a folyóhoz, ha folyamatosan átgondoljuk és újragondoljuk, értelmezzük és újraértelmezzük a történteket, és amikor csak tehetjük, új ismeretekkel egészítjük ki tudásunkat” – írja Snyder. Nem tudjuk nem megfogadni a tanácsát, hiszen a kötetre Vlagyimir Putyin hosszú árnyéka vetül.
És ezt már csak azért sem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert Timothy Snyder, a Yale Egyetem professzora számos cikkben és tanulmányban fejtette ki a véleményét az orosz agresszióról, Közép- és Kelet-Európa újkori történelmének szakértőjeként óhatatlanul is rámutatva olyan „ismétlésekre”, amelyektől nem függetleníthetjük magunkat a Véres övezet olvasása közben.
„A náci és a sztálini rendszereket nemcsak azért kell összehasonlítani, hogy megértsük őket, hanem elsősorban azért, hogy önmagunkat és a korunkat értsük meg” – idézi Hannah Arendt német filozófust a szerző, hangsúlyozva egyszersmind az indoklás szükségességét. Egy könyvnek, ami Hitler és Sztálin tetteit állítja párhuzamba, erős érveket kell felsorakoztatnia a módszere mellett. A Véres övezet pedig szinte oldalról oldalra megteszi ezt: a halál változatos arcait bemutatva állítja, hogy a két totális diktatúra csak együtt lehetett annyira „sikeres”. Külön-külön is felperzseltek volna mindent, amihez hozzáférnek, de egymás kegyetlenségéből energiát merítve mind magasabb fordulatszámra pörgették az öldöklést.
„A városokban kora reggel szekerek jártak körbe, hogy elszállítsák az éjszaka folyamán kiszenvedett parasztokat. Vidéken a jobb állapotban lévő parasztok brigádokba tömörültek, hogy összeszedjék és eltemessék a holttesteket, de nemigen volt kedvük vagy erejük, hogy mélyebb sírt ássanak, így aztán mindenfelé kezek és lábak meredtek ki a földből. A sírásókat az összegyűjtött tetemek száma szerint fizették, ami nem kevés visszaélés forrása lett. A brigádok a legyengült embereket is elszállították, és élve temették el őket. Útközben beszélgettek is velük, s megmagyarázták az éhezőknek, hogy rövidesen úgyis meghalnának, mit számít az a néhány nap? Megesett, hogy az ilyen áldozatok kiásták magukat a sekély tömegsírokból. Aztán eljött a nap, midőn a sírásók is legyengültek és meghaltak, de a tetemüket ott hagyták, ahol összeestek. Egy agronómus idézte fel, hogy a holttesteket »felfalták a kutyák, amelyeket történetesen nem ettek meg, és elvadultak«.”
A holodomor, vagyis az 1932-33-as nagy ukrán éhínség – amelynek a becslések szerint akár 7,5 millió ember is áldozatul eshetett – egyszerre dicsérte Sztálin gazdaság-, agrár- és nemzetiségi politikáját.
A kollektív beszolgáltatás kudarcára terrorral, elhallgatással, manipulációval és a szenvedők iránti közönnyel válaszolt az állam. A végeredmény pokoli volt: „A vinnyicai körzetben egy kétgyermekes apa éppen eltemette egyik gyermekét, de mire hazaért, meghalt a másik is. Voltak szülők, akik úgy védték a gyermekeiket, hogy bezárták őket a viskóba, nehogy kóbor kannibálbandák kezére jussanak. Mások elküldték a háztól a gyerekeket, hátha máshol megmenekülhetnek. (…) Számtalan szülő ölte és ette meg a gyermekeit, hogy aztán végül mégiscsak éhen haljon.”
De nem csak az éhínség fenyegette a Szovjetunió állampolgárait, az ideológiai és nemzetiségi különbségek kiküszöbölésére is kész terve volt Sztálinnak: a különféle motivációjú „tisztogatások” során több százezer embert gyilkoltak meg, a terror Ukrajnától Belorusszián át Oroszországig mindenhová elért, és nem válogatott. Mindeközben – ahogy arra Snyder visszatérően felhívja a figyelmünket – Németország még „csupán” készülődött a pusztításra.
„1941. június 22-e az egyik legjelentősebb nap Európa történetében. A Szovjetunió elleni német támadás, rejtjeles nevén a Barbarossa-hadművelet, amely ezen a napon kezdődött, sokkal több volt, mint meglepetésszerű betörés, mint egy szövetséges lecserélése, vagy mint a háború egy újabb szakasza. Ezen a napon egy szavakkal le nem írható katasztrófasorozat indult útjára” – írja a szerző. Törékenynek bizonyult a Molotov–Ribbentrop-paktummal szövetségre lépő diktatúrák békéje, ami persze sosem volt valódi béke, csupán az elkerülhetetlen összecsapás stratégiai lépcsőfoka.
Sztálin és Hitler is a lehető legkedvezőbb pozíciót kívánta elérni, ami Kelet-Európa országai, de mindenekelőtt Lengyelország számára egyet jelentett a pusztulással.
„A véres övezet történetében a Barbarossa-hadművelettel egy harmadik szakasz veszi kezdetét. Az elsőben (1933-38) a tömeggyilkosságokat jóformán egyedül a Szovjetunió követte el. A másodikban a német–szovjet szövetség idején (1939-1941) a két félnek a gyilkosságokban való részesedése egyensúlyban volt. 1941 és 1945 között pedig csaknem az összes politikai gyilkosságért a németek voltak felelősek.” A gyilkolás e váltógazdasága a haláltáboroktól a felégetett városokon át a fagyba dermedt harcmezőkig tízmilliók haláláért felelt.
„Az áldozatok után gyászolók maradtak. A gyilkosok számokat hagytak maguk után. Aki a halálát követően egy magas számba olvad, feloldódik a névtelenségben. Akit halála után versengő nemzeti emlékezetek kebeleznek be, és élete más számok részévé válik, az feláldozta a maga egyediségét. Az ilyen halottakkal nem számol a történelem, amely abból a feltételezésből indul ki, hogy minden ember számít. Bármilyen bonyolult is a történelem, nincs másunk rajta kívül; ez az egyetlen, amin valamennyien osztozhatunk. Más szóval akkor is óvatosaknak kell lennünk, ha a számok mind pontosak. A pontos szám nem elég” – írja Snyder és ez a szellemiség pontosan nyomon követhető a kötetben.
A Véres övezet több mint történeti munka: szellemtörténet, példázat és figyelmeztetés egyben. Az emberi szenvedés dokumentációja, ami a világpolitikai stratégiák elemzésének hitelességét nem pusztán adatokkal és térképekkel támasztja alá.
Madártávlatból hirtelen békaperspektívába zuhanunk, és mire egészében felfognánk a látványt, már szárnyalunk vissza ismét a magasba: ez Snyder írói technikája, és a dinamika, ha lehet, még elviselhetetlenebbé teszi a megjelenített tragédiákat. Amint a diktátorok dolgozószobájából a harcterekre szállunk alá, majd az éhezők rozoga kunyhóiba tekintünk, és a táborok drótkerítései mögé, a tömegsírok némaságába, megértjük, hogy a pontos szám miért nem elég.
„A náci és a szovjet rendszer számokká változtatta az embereket. (…) Nekünk mint kutatóknak az a dolgunk, hogy megkeressük ezeket a számokat és távlatot adjunk nekik; mint humanistáknak azonban az a feladatunk, hogy a számokat emberré változtassuk vissza. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor Hitler és Sztálin nemcsak a világunkon hagytak nyomot, hanem az emberségünkön is” – véli a szerző.
Kiemelt kép: Tömegsír Harkiv mellett 1933-ban, Forrás: Britannica
