Kepes Andrással új könyve, A boldog hülye és az okos depressziós kapcsán beszélgettünk.

– Könyve jórészt a boldogságról szól. Röviden meg tudja határozni, mi az?
Ha röviden meg tudnám határozni, mi a boldogság, aligha írtam volna meg ezt a könyvet. Mert ha van egy elfogadhatónak tűnő meghatározásunk, akkor többnyire nem állunk neki tovább kutakodni. A boldogságnak, illetve amit ki-ki annak nevez – az ókori és keleti filozófiáktól a vallásokon át a mesékig – számos meghatározása létezik, de úgy gondolom, a többségük közhely vagy részigazság. Én se vállalkozom arra, hogy meghatározzam, inkább arra voltam kíváncsi, hogy ez az illúzió, amit többnyire vagyonban, hatalomban, sikerben, dicsőségben, munkában, szerelemben, családban keresünk, vajon valóban megtalálható-e ott. A könyvem kiindulópontja Popper Péternek egy régi aranyköpése, miszerint „manapság az ember intelligens és depressziós vagy boldog és hülye”. A mondás, gondolom, valami olyasmire utal, hogy aki felelősséggel szemléli a világot, a szaporodó válságjelenségeket, az – ha nem talál megnyugtató válaszokat –, elbizonytalanodik, és magába roskad. Aki pedig nem látja a veszélyeket, az bizonyára ostoba, és ezért boldog. A kijelentés nyilvánvalóan ironikus, de minthogy létező életérzés, úgy döntöttem, komolyan veszem, és utánajárok, igaz-e.

Csakhogy a megállapítás egyetlen szaváról sem tudjuk, hogy pontosan mit jelent.

Mert mi a boldogság? Ki az intelligens? Ki a hülye? És jól használjuk-e egyáltalán a hétköznapi nyelvben a depresszió szót? Nem könnyű a válasz egyik kérdésre sem. Én elsősorban a pszichológiát, a kultúrtörténetet és saját élettapasztalataimat hívtam segítségül a válaszokhoz.

– Ön egyébként boldog ember?
Ez most beugratós kérdés? Mert ha azt felelem, hogy boldog vagyok, akkor – a fenti Popper-idézet szerint – hülye vagyok. De az sem igaz, hogy boldogtalan lennék. Viszont ha én boldog és intelligens is vagyok, akkor íme az élő példa, hogy az állítás nem mindenkire érvényes. Viccelek, persze, de sokan gondolkodnak így. A kutatások azt bizonyítják, hogy az emberek 94%-a magasabbra taksálja a saját értelmi képességét, mint amilyen valójában, és a boldogságérzet is beáll valahol 65-70% körül, természetesen csak akkor, ha valaki nem nyomorog, nem beteg és érzelmileg nem kiszolgáltatott. Ami azt jelenti, hogy általában boldogabbnak érezzük magunkat az átlagnál, de mégsem gondoljuk magunkat százszázalékosan boldognak. A könyv végére természetesen az is kiderül, hogy én mire jutottam ezen a téren a személyes életemben, de ahhoz sajnos végig kell olvasni a könyvet, mert csak lépésről lépésre érthető meg a gondolatmenet.

– Azt írja, már tizenhét évesen gyomorfekélye volt, lévén rendkívül szorongó alkat. Ez talán nem csak engem lep meg. A szorongások elmúltak mára?
Ez a téma egy J. D. Salinger-idézet kapcsán kerül szóba a könyvemben. Az író valahol azt írja, hogy „aki húszéves koráig nem kap gyomorfekélyt, az áruló!” Ez az ironikus mondat szerintem nem annyira a szorongásról szól, inkább arról, hogy valaki komolyan veszi-e a világot, vagy sem. Én komolyan vettem. Most is felelősséggel kezelem a dolgokat, de szorongani nem szorongok, legfeljebb annyira, amennyire ez a folyamatos önvizsgálathoz feltétlenül szükséges. Mert akiben nincs semmi szorongás, annak valószínűleg önismerete és empátiája sincs. A legnehezebb dolog úgy venni komolyan a dolgokat, hogy közben önmagunkat ne vegyük túl komolyan, mert a fontoskodó ember pokoli unalmas. A humor, az önirónia és ha megtanuljuk kezelni az érzelmeinket, sokat segíthet.

Ön, írja, az örömalapú társadalom híve. Hogy néz az ki, és mikor valósulhat meg vajon?
Az egyes politikusok által emlegetett „munkaalapú társadalom” jelszava jól hangzik, csak elgondolkodtató, hogy többnyire azok hangoztatják, akik a vagyonukat mások munkájából szerzik. Ráadásul a hivatkozási alapul szolgáló munkák közé besorolják a közmunkát is, amit én inkább kényszermunkának neveznék. Amikor én „örömalapú társadalomról” beszélek, akkor annak is fontos pillére a munka, de a középpontjában az örömteli munka és a jó közérzet áll.

A kutatások azt bizonyítják, talán meglepő módon, hogy a munkánál a legfőbb hajtóerő nem az anyagi elismerés, hanem a kihívás,

a feladat izgalma, a hasznos, jól sikerült tevékenység öröme, mert csak ez adhat önbecsülést. Természetesen az anyagi elismerés is fontos, hiszen pénzből élünk, és a munkánk megbecsülésének ez is egyfajta értékmérője, de ennél sokkal fontosabb a munkával és a környezettel való elégedettség. Az egyik érdekes vizsgálatból kiderül például, hogy a munkavállalók elégedettsége 37%-kal növeli az eladást, 31%-kal a termelékenységet és 19%-kal az elvégzett feladat pontosságát. Az örömalapú társadalomban tehát nem csupán az emberek közérzete jobb, mondhatnánk: boldogabbak, hanem ez még gazdaságilag is eredményesebb. A digitalizáció sokat segíthet abban, hogy a monoton, piszkos, nem örömteli munka előbb-utóbb felszámolható legyen.

– Mit gondol, az, hogy önnek az átlagosnál talán mozgalmasabb, változatosabb gyerek- és fiatalkor jutott, befolyásolta az élettel, a boldogsággal kapcsolatos látásmódját? Segített inkább meglelni a boldogsághoz vezető utat, vagy éppen hátráltatta azt?
A különféle kultúrák megismerése valószínűleg mindenkit nyitottabbá tesz. Ha valaki hajlandó megérteni más kultúrák logikáját, képes lesz mintákat meríteni azokból az életfilozófiákból is. Nekem ez legalábbis sokat segített.

– Könyve afféle társadalomtörténeti utazás, érzékenyítés is – például amikor férfi-női szerepekről, gyereknevelésről, az iskola szerepéről ír. Hogy látja, ma mennyire alkalmas, képes a boldogságra a magyar társadalom?
Ha valaki biztonságra és egyértelműségre törekszik egy bizonytalan világban, akkor kiszolgáltatottá válik. A mi kultúránkra egyébként is jellemző, hogy többnyire csak egyféle igazságot, egyféle nézetet fogadunk el, és igyekszünk a világot, a többi embert a saját szájunk íze szerint átalakítani. Aztán amikor ez nem sikerül, mert nem is sikerülhet, boldogtalannak érezzük magunkat. Talán érdemes lenne megpróbálni nekünk is változni, hátha az a megoldás jobban működne.

címlapfotó: Falus Kriszta