Lehetne, hogy csak aludjunk? – címmel jelent meg Kovács Bálint kulturális újságíró első prózakötete, benne 22 novellával, hétköznapi emberek, hétköznapi szorongásairól, veszteségeiről, szomorúságairól és néha bizony az örömeikről is. Írhat-e egy szerző olyan dolgokról, amik nem belőle indulnak ki? Lehetséges-e elmenekülni a problémák elől? Mennyire dolgoznak olvasás közben az olvasói előítéletek? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk a szerzővel.
Sokan sokszor elmondták már, hogy egy könyv elbeszélője még akkor sem feltétlenül azonos a könyv szerzőjével, ha nagyon úgy tűnik, teljes az egyezés. Amikor viszont a novelláidat olvastam, eszembe sem jutott, hogy téged keresselek ezekben a történetekben, pedig hát nyilván ott vagy mindegyikben.
Komoly problémám, hogy csak arról tudok írni, ami bennem van. Filmeken van olyan, hogy az író olvasgatja a híreket az újságban, ott valami felkelti az érdeklődését, és abból kerekít egy regényt. Na, ez az, amit én nem tudnék csinálni, legalábbis most így érzem. Így tehát minden egyes novella és minden egyes szereplő valami olyat képvisel, ami nyomaszt, ami szorongást vált ki belőlem, vagy legalábbis foglalkoztat.
Nem arról van szó, hogy ezek önéletrajzi szövegek lennének, sőt valószínűleg még az engem nagyon közelről ismerők sem tudják megmondani, hogy hol vagyok én ezekben a novellákban. Viszont a pszichológusom, akinek mindegyiket elküldtem, még azokról a történetekről is elmondta, hogy miért rólam szólnak, amikről én azt gondoltam, hogy végre, itt van egy szöveg, ami tényleg csak egy sztori, nincsen közöm hozzá.
Lehet egyáltalán olyan történetet írni, ami nem te vagy? Még egy teljesen fiktív történet esetében is saját tapasztalatokból, élményanyagokból dolgozol.
Lehet, hogy azzal jár az íróvá válás, hogy az ember felismeri: nem tud eltávolodni saját magától, hiába is szeretné. Ez sem pontos megfogalmazás egyébként, mert én például nem szeretnék eltávolodni magamtól. Nekem az írás, hangozzék bármilyen sablonosan is, egyfajta terápia. A könyv nagyobbik része úgy keletkezett, hogy elmentem egy hónapra egy falusi házba, ahol nem nagyon beszéltem senkivel, kijelentkeztem mindenhonnan, esténként pedig leültem és írtam. A problémáim elől menekültem az írásba.
Eleve írni mentél, vagy kellett egy kis távolság a saját életedtől?
Az utóbbi. Nem akartam nevesíteni, nem mondtam, hogy ez kiégés, vagy depresszió, csak azt éreztem, hogy jó lenne messzebb menni a problémáimtól. Ami persze lehetetlen, hiszen bennem vannak.
Talán, ha egy adott pillanatban úgy döntesz, hogy most egy időre kicsekkolsz a mindennapokból, akkor elkerülheted azt, hogy mondjuk egy túszejtés során jobban érezd magad, mint otthon, hogy egy konkrét novelládhoz is kapcsolódjunk. Vagyis, ha jókor szállsz ki, akkor még vissza tudsz jönni, és jól tudod érezni magad az életedben.
Visszajönni egyébként meglepően nehéz, pedig nekem tényleg nem voltak olyan súlyos problémáim, amik egyébként rengeteg ember életét tönkreteszik, ez inkább egy tartós rosszkedv volt, és jól esett egy kicsit egyedül lenni, távol az életemtől. Mielőtt azonban visszajöttem volna, az utolsó éjszaka nagyon rosszul aludtam.
Folyton felébredtem, rosszakat álmodtam, és ekkor döbbentem rá, hogy ezek szerint félek visszajönni. Korábban azt hittem, hogy ez lesz a világ legtermészetesebb dolga, hiszen itt zajlik az életem. Elindulni talán könnyebb volt.
Jó megfigyelőnek tartod magad? Értem, hogy többé-kevésbé minden novellában ott vagy te is, de egy-egy hangulatot, élethelyzetet sikerült nagyon pontosan megragadnod, és átélhetővé tenned, ami miatt feltételezem rólad ezt a képességet.
Vannak azok a mémek, amin azt látod, hogy a kis rajzolt figurának kipattan a szeme éjjel háromkor, és elkezd tépelődni azon, hogy négy, vagy öt évvel korábban milyen hülyeséget csinált. Inkább önmarcangolásról van szó, mint alapos megfigyelésről. Sok negatív érzésre okot adó helyzetet újrarágok magamban, amitől ezek aztán bevésődnek, és a végtelenségig elemezhetem, hogy kellett volna csinálni, miért az lett a következménye, ami, miért nem úgy értették, amit mondtam, ahogy én értettem.
Amit te az előbb felvetettél, arról nem saját magam, inkább Háy János jutott az eszembe. Ő olyan hatással volt rám, hogy mióta megismerkedtem a műveivel, ha meglátok egy közhelyes szituációt, mondjuk azt, hogy kiszáll két ember egy autóból, akik ránézésre szeretőnek tűnnek, akkor azonnal elkezd egy Háy novella kibontakozni a fejemben. Ő ezeket a helyzeteket mind megírta már, és általában mindegyik pont olyan a valóságban is, mint a műveiben. Háy úgy ír, hogy azzal elhúzza a csipkefüggönyt a valóság elől.
Az, hogy az éjjel háromkor jelentkező szorongásaidat kiszervezted a karaktereidnek, átdíszletezted őket, kicsit messzebb raktad őket magadtól, segített abban, hogy megbirkózz velük?
Szerintem igen, de nem tudom biztosra mondani, hogy ezért érzem jobban magam, mert évekig jártam terápiára, ahogy mondtam, szóba kerültek az üléseken a novelláim is, így nem tudom kijelenteni, hogy csak ki kellett írni magamból a bajaimat, és azzal el is múltak. Nagyon sokat számított, hogy egy szakember is segített. Pedig Magyarországon, ha elmondod, hogy pszichológushoz jársz, azért még mindig sokan fognak gyanakodva nézni rád.
Hú, akkor te bolond vagy? Van valami problémád? Ekkora a baj, hogy erre van szükséged? Nekem viszont meggyőződésem, hogy az emberek 95%-nak, de lehet, hogy 99-nek, hasznára válna egy pszichológus. Nem gondolom, hogy ennyi embernek van mentális problémája, de azt igen, hogy használna nekik, ha tudnának valakivel beszélgetni az életük azon részeiről, amikkel nincsenek teljesen kibékülve. Ilyen területek mindenki életében vannak, én az emberek 1, de maximum 5%-áról feltételezem, hogy teljesen elégedett az élete minden egyes mozzanatával.
Kulturális újságíróként a szövegeidnek mindig van egy konkrét tárgya, amiből ki lehet indulni. Egy saját szöveg esetében viszont egy sokkal kevésbé megfogható kezdőpontról kell elrajtolni, és magadból kell kihozni a megírható dolgokat. Ez mennyire volt nehéz?
Pontosan ezért használtam a legelső válaszomban a probléma szót, mert vagy az észjárásom, vagy az újságírói működésem miatt nekem szükségem van rá, hogy tudjam, miről fogok írni. Csak akkor fogtam hozzá egy novellához, amikor már volt egy viszonylag hosszú vázlatom, anélkül egyet sem kezdtem el, én nem tudtam abban bízni, hogy a szöveg majd viszi magát, a karakterek meg kitalálják a sorsukat.
Most például megint úgy érzem, hogy jó lenne szépirodalmat írni, de ahhoz előbb valamit csak meg kell fogalmazzak magamban, mert máskülönben nagyon bénítóan hat rám az az üres Word oldal. Jó lenne, ha bármikor tudnék a problémáim elől az írásba menekülni, de a problémáim közé tartozik az is, hogy nem tudok e nélkül a túlmisztifikáltan ihletnek nevezett dolog nélkül írni.
Olvastam egy korábbi interjút veled, amiben óriási lelkesedéssel beszéltél arról, hogy letenni egy szépirodalmi művet az asztalra, az a legnagyobb dolog, ami csak történhet, hogy a művészet számodra élet-halál kérdése. Ehhez képest olvasni a Háttérbe tolt pódium című novellát, nagyon mellbevágó volt, mert pont azt a kínlódást láttam benne, hogy bár tisztában vagyunk vele, hogy nem mindig tehetség alapján lehet előre jutni, hogy nem mindig a szakmailag legjobbat választják ki, hogy az élet ilyen, azért abban bízunk, hogy az élet olyan is, hogy majd kiegyenlít, hogy a befektetett munka előbb-utóbb úgyis megtérül. Sokszor viszont nincs kiegyenlítés, és van, aki ebbe belebolondul. Azt szerinted mi dönti el, hogy valaki abba, hogy „ilyen az élet” belecsavarodik, vagy nem?
Ez egy jó kérdés, és bár tudnám rá a választ… Ebben a pillanatban azt érzem, hogy épp haladok az útelágazás felé, ahol eldől, hogy belecsavarodik-e az ember ebbe a helyzetbe, vagy sem. Szorongó alkat vagyok, és az ilyet nem lehet megnyugtatni azzal, hogy a siker majd mindent megold. A könyvvel kapcsolatban például lemodelleztem magamban, hogy mi lesz:
írtam egy novelláskötetet, akkor a következő kihívás, hogy sikerül-e egy regényt is letennem az asztalra, és rendes, tisztességes íróvá válnom, vagy botcsinálta figura maradok, akiből véletlenül egyszer kijött egy könyv.
Tegyük fel, hogy megvan a regény. Akkor utána mi lesz? Tudok majd 2-3 évente írni egy újabbat? Ráadásul mindegyiket az általam elképzelt, magas színvonalon? Mondjuk, hogy ez is sikerül. Na de el fogják-e ismerni? Fogja-e szeretni a közönség, a szakma, feltesznek-e arra a polcra, ahová az írókat szokás, vagy hiába kapálózom? Összegezve: külső körülményekkel nem lehet olyan életutat teremteni, amin ne lehetne szorongani. Talán, ha megkapod a Nobel-díjat, az ad némi magabiztosságot, de ebben sem vagyok biztos.
A másik, ami erről a novelláról eszembe jutott, hogy bár azzal nyugtatjuk magunkat, hogy nekünk kell tudni, hogy a munka, amit kiadtunk a kezünkből, magas színvonalú, és a végén ez a fontos, nem a külső visszajelzések, de azért mégis fontos, hogy kapjunk valamiféle megerősítést, visszacsatolást. Szerinted meddig lehet elmenni úgy, hogy nem kapsz semmilyen reakciót a munkádra, ami ugye azt is üzeni, hogy nem figyelnek rád.
Ebben az egyben azt hiszem, szerencsém van, szorongások ide vagy oda. Ezt a két kérdést már-már a tudathasadás szintjéig ketté tudtam választani. Én nagyon boldog vagyok, hogy sikerült írnom egy novelláskötetet, ott van a nevem egy igazi könyv borítóján, és meg lehet találni a könyvesboltokban. Ez egy felfoghatatlanul jó dolog, ráadásul amennyire a képességeimhez mérten lehetséges volt, jól is sikerült, ebben nem tud megingatni a visszajelzés. A másik polcon persze ott van, hogy kapok-e reakciókat? Olyanok lesznek-e, amilyenekre számítok? Vagy nem lesznek semmilyennek? Vagy rosszak lesznek? De a kettő teljesen külön pályán mozog, és nem találkozik még a végtelenben sem, legalábbis ebben a pillanatban így érzem.
Pedig néhány szereplőd magányát, elszigeteltségét talán épp a reakció hiánya táplálja. Egy régi szerelem nem mondta meg, hogy miért hagyta el. Egy nő pontosan tudja, hogy mennyi munkát fektetett egy fontos projektbe, mégsem kap érte elismerést. Egy fiatal lánynak jól esne a megfelelő anyai támogatás.
A szépirodalomban többek között az a jó, hogy mindenki mást és mást olvas bele a novellákba. Nagyon izgalmas látni, hogy én leírtam egy történetet, amiről nyilván gondolok valamit, aztán valaki más elmondja, hogy ő mit olvasott ebben a történetben. Én meg ott állok, hogy nekem ez eszembe sem jutott, de teljesen igaza van. Ezt azért mondtam el, mert szerintem nem a reakciók hiányáról van itt szó, hanem inkább a meg nem értésről. Nem azt értik, amit vagy ahogy közölni akarsz. Sokszor már akkor elvárásokat támasztanak feléd, amikor még meg sem szólaltál. Ezek nem hiányzó, sokkal inkább rossz reakciók, amik abból következnek, hogy nem úgy látnak téged, ahogy te látod magad.
Egyébként annak ellenére, hogy én írtam a könyvet, és talán nekem kéne a legjobban értenem a saját szövegeimet, sokszor olyan dolgokat sem látok meg bennük, amik minden bizonnyal ott vannak.
Például úgy éreztem, hogy ezek nagyon szomorú, nyomasztó novellák, tele szorongásokkal, amikben mindenki rosszul érzi magát. Amíg valaki más rá nem mutatott, egyáltalán nem tűnt fel, a saját szövegeimben, hogy igenis van, amelyiknek szép vége van, romantikus, érzelemmel teli.
Mindjárt a legelsőben, amiben ott van a tragédia, ott van a veszteség, az is ott van, hogy amikor valaki szenved egy ilyen soha nem múló fájdalomtól, cipel egy ilyen örök terhet, akkor van mellette egy másik ember, aki képes azt mondani, hogy persze, menj el néhány napra, szellőztesd ki a fejed, és amikor majd úgy érzed, akkor ott foglak várni a parkolóban.
Lehet, hogy úgy viselkedtem, mint az első novella főszereplője, akinek talán fel sem tűnik, hogy aki mellette van, az pontosan átérzi a helyzetét, megérti őt, tudja, mire van szüksége, mert annyira be van zárva saját magába. Én is csak a szomorú dolgokat láttam a novellákban, miközben szándékomtól függetlenül valahogy csak belekerültek a pozitív érzések is.
Több novelládban is használtál egyfajta semlegességet, vagyis nem határoztad meg a szereplőid nemét, ami arra készteti az olvasót, hogy elgondolkodjon, vajon mi alapján képzeli férfinak az egyik karaktert és nőnek a másikat. Mi volt a szándékod azzal, hogy itt-ott kiiktattad a nemeket?
Örülnék, ha az emberek elgondolkodnának, miért, milyen sztereotípiák, nemi szerepek, attribútumok mentén gondolják azt egy novella szereplőjéről, hogy az nő vagy férfi, ha a szerző nem határozza meg. Nem társadalmi görbe tükröt akartam tartani, nem is szeretném azt állítani, hogy volt ilyen célom, de szerintem igenis jó, ha ezeken a kérdéseken néha elgondolkodunk. Ha olvasás közben így teszünk, akkor talán máskor is.
De a te fejedben megvolt, hogy milyen neműek ezek a szereplők?
Volt, amikor szándékosan akartam, hogy ne derüljön ki, és ezért direkt oda is figyeltem, hogy semmi ne utaljon rá. Volt olyan is, aminél írás közben jöttem rá, hogy ez egy sokkal izgalmasabb történet lenne, ha csak a végén derülne ki, hogy ki az elbeszélő. A társadalmi részén túl, irodalmilag is érdekelt, hogyha már olyan a nyelvünk, hogy nem nemhez kötöttek benne a személyes névmások, akkor mit lehet kihozni belőle.
Arra is kíváncsi voltam, hogyha a szexualitásról, a szerelemről szól egy történet, akkor kötelezően egy hetero kapcsolatról kell-e, hogy beszéljünk?
Végül pedig, és talán ez a legmélyebben igaz válaszom: úgy érzem, hogy ha egyszer megvannak bennem azok a dolgok is, amiket mondjuk úgy, női attribútumnak tekintünk, meg azok is, amiket a férfiakhoz sorolunk, és mindegyik egyformán érvényes, akkor miért is kéne különválasztanom őket a novelláimban? Hiszen én magam vagyok rá a példa, hogy nem igaz az az állítás, hogy a nőknek csak vegytisztán nőies, a férfiaknak meg férfias tulajdonságaik vannak. Korábban azt mondtam, sajnos nem tudok eltávolodni saját magamtól, és ez erre is igaz: a női nézőpont, a „nőies” gondolatok is a sajátjaim.
Az a mondat, ami végül a kötet címe lett a Mellkas című novellában szerepel. Szerinted az a történet, amit végül címadó novellául választasz, hogy hat az összes többire, hogy befolyásolja az egész könyv karakterét?
Olyan címet akartam, ami minden történetre igaz, ami kifejez valamiféle kirekesztettség, idegenség érzést, ami a legtöbb szereplőnek sajátja ebben a könyvben. Ami megmutatja a magukat kicsinek érző emberek érzelmeit. Felmerült, hogy az legyen a könyv címe, hogy „Csak aludjunk”, de én szerettem volna, hogy legyen benne az, hogy „Lehetne, hogy csak…”, mert abban ott van a bizonytalanság, mert ezek nem olyan emberek, akik markánsan megmondják, hogy mi legyen. Félnek, mi lesz, ha kimondják, amit valójában szeretnének. Ilyen emberek a szereplők. Ilyenek vagyunk.
