„Az élete pont olyan izgalmas, mint a tekintete… egy őszinte, zsigeri kilengés, született PUNK!” – írta Boriról Papp Szabolcs a Supernemből. Itt volt hát az ideje megírni ezt az életet, annak eddigi legizgalmasabb és legőrültebb pillanatait. A könyvet ketten jegyzik, az írás folyamata közben pedig kibontakozott egy új barátság, egy erős női szövetség.

Dalszövegeket írsz, a testvéred ismert író, mégis más írta a könyvet? Miért alakult így?

Péterfy Bori: Igazából azért lett a könyv, mert megismerkedtem Julcsival. Egy interjút kért tőlem az egyik koncertünk kapcsán, öreg róka vagyok e tekintetben, azonnal leveszem, ha valakivel van kémia, ráérzek az emberekre. Mi nagyon gyorsan egymásra kattantunk. Kiderült a kérdéseiből, hogy sokat tud a szakmai életemről, de ízlésben, érdeklődésben, figyelemben is nagyon hasonlóak vagyunk.

Említette, hogy kútba esett egy zenekari könyv megírása, nekem meg kicsúszott a számon, miért nem csinálunk akkor rólam egyet?

Tóth Julcsi: Én pedig komolyan vettem, amit Bori mondott, úgyhogy a következő héten már el is kezdtük a munkát. Ez 2020 elején volt, azóta barátnők lettünk.  

Hogyan képzeljük el ezt az együttműködést, hogyan íródott a könyv?

P.B.: Amikor belevágtunk az egészbe, elkezdtünk kiadót keresni, és egy év múlvára tűztük ki a szöveg leadásának határidejét. Ezután jött a pandémia, ami megakasztotta a folyamatot. Mi a családdal vidékre költöztünk, és ez kicsit elnehezítette a kommunikációt. Elkezdtünk csinálni egy lemezt is, úgyhogy a Julcsival alakuló munka flowja olykor elakadt, nem tudtuk mindig a kezdeti lendülettel folytatni, mert sem pszichésen, sem más szempontból nem voltunk a topon.

T.J.: Olyan élethelyzetben keveredtünk egymás mellé, ami hatványozottan nehéz volt mindkettőnknek – én a COVID alatt veszítettem el az édesapámat –, de ez a küzdelmes időszak segített közelebb kerülni egymáshoz. Az írás folyamata igazi párbeszéd volt az első perctől fogva.

Az eredeti koncepciónk egyébként az volt, hogy ez egy női beszélgetős könyv lesz, amiből kirajzolódik majd Bori története. Később mégis koncepciót váltottunk, mert bennem megszületett egy másfajta szöveg, le tudtam képezni a fejemben azt, hogy miként tudom irodalmi közegbe átültetni az ő hangját. Vannak olyan fejezetek, amiket végül ketten írtunk meg, szinte mondatról mondatra gyúrtunk össze.

A képet Tóth Júlia Éva és Péterfy Bori a Borikönyv szerzői.
Fotó: Kováts Zsófia

P.B.: Fontos megjegyezni, hogy végül is nem ketten csináltuk ezt a könyvet, hanem hárman, Stark Attilával. Ő volt a Borikönyv illusztrátora, a rajzaival rásegített arra az őrületre, amiről írunk. Az olvasás élményét emeli, azt hiszem, ez a rám szabott látásmód, tudat alatt is fokozza az olvasóban a zaklatottságot, ahogy Stark képileg követi a történeteket.

Fontos volt nekem, hogy vizuálisan is megjelenjen a káosz, meg minden egyéb érzés, ami bennem van.

A borítófotót pedig Borsi Flóra csinálta, aki azóta világsztár lett. Sokáig azt a címet akartuk adni a könyvnek, hogy Nyomozás egy nő után, mert tényleg az volt. Sokszor nem emlékeztem dolgokra, Julcsi rétegenként fejtette fel ezeket, mint egy pszichológus.

T:J: Nem mindenben értettünk egyet, győzködtem néha, hogy ezt vagy azt a sztorit tegyük bele a könyvbe, de volt olyan is, amit el kellett engednem. Elfogadtam, hogy bármilyen izgalmas lenne is az a történet az olvasó számára, nem lehet, mert van, akinek ez komoly problémát, fájdalmat okozna.

Volt kamaszkori naplód, amit felhasználtatok?

P.B.: Sajnos nem, bár Jékely nagypapámtól kaptam annak idején egyet, nem tetszett, amit és ahogy írtam, és végül összetéptem. Megvan ma is, ha kinyitod, hiányzik belőle egy csomó lap. Odaadom a kisfiamnak, hátha ő teleírja egyszer.

A könyvben minden élmény, helyzet eksztatikus, igazán tömény, három életre is elég történet van benne. Mintha minden mögött valami őrült keresés lenne. A gyerekkor említése viszont meglehetősen rövid, pedig tudjuk, hogy a traumáink nagy része ott gyökerezik…

P.B.: Ez nem pszichológiai könyv, a családi traumák nem tartoznak másra. Ez inkább a fiatalság vadsága, és talán azért fura, mert egy nő írta le. Nem gondolom, hogy az én kamasz- és fiatalkorom rendhagyóbb lenne, mint másoké, csak éppen a lányoknak nem illik ilyesmikről beszélni. És persze ez egy sűrítés, nyilván a drámai sztorik kerültek a könyvbe, minden, ami kilengés. Nem pedig az, amikor otthon ülök és az érettségire tanulok. Ilyen értelemben van benne egy billenés, de arról érdemes írni, ami érdekes.

T.J.: Adtunk egy képzeletbeli keretet az egésznek: miközben őszintén el akartunk mondani mindent, azért belőttünk egy határt.

A képet Tóth Júlia Éva Borikönyv című könyve.
Forrás: Scolar Kiadó, Facebook

Túlkapások, téboly, őrület – gyakran elhangzó szavak a Borikönyvben. Szeretsz magadra is erős szavakat használni, afféle tudatos dramaqueen-attitűd ez?

P.B.: Vicces, mert hordok egy gyűrűt, amin épp ez a felirat áll: dramaqueen. Azt hiszem, mára kinőttem, életkori sajátosság volt, amit próbáltam, próbálok kinevelni magamból. De ez egy idegrendszeri dolog is, hiszen aki színpadon van, az folyamatosan az érzelmeiből dolgozik. Ami az átlagemberekben falakkal van elfedve, az nálunk csak függöny lehet, különben nem tudnánk nap mint nap előhívni. Ez a magánéletet is elnehezíti, mert ettől sokkal érzékenyebbek vagyunk. Azért viselem ezt a gyűrűt, hogy emlékeztessen erre az életszakaszra, hogy figyelmeztessen: ezt már nem kéne!

Szerencsés helyzet, hogy te kiírod, kitáncolod, kijátszod magadból a traumáidat, mondják is a színpadi létre, hogy olyan, mint egy terápia.

P.B.: Régebben én is azt gondoltam, de ma már nem így látom ezt. Szükség lenne művészekre szakosodott pszichológusokra, mert szerintem teljesen máshogy kell hozzáállni a színpadi emberekhez. Mi görcsösen ragaszkodunk a traumáinkhoz, mert abból dolgozunk.

Ezt más módszerekkel kell rendbe tenni, mert nekünk napi használatban van a lelkünk, azt gyűrjük állandóan és ez hatalmas teher. De persze a zene, a tánc, a mozgás alapvetően azonnali stresszoldás, ezt én is érzem, ha koncertezünk.

Minden benne van ebben a könyvben vagy várható folytatás?

T.J.: Elválik, meglátjuk, milyen karriert fut be ez az első. Beszéltünk már egyébként erről a kiadóval, és talán később jöhet egy bővített kiadás.

P.B.: Jó vastag lesz…

Ha jellemezned kéne Borit, mit mondanál róla, milyennek ismerted meg a közös munka során?

T.J.: Mint minden alkotó ember, ő is őrült egy kicsit, mégsem ezzel jellemezném. Nagyon érzi az embereket, iszonyú jó a radarja. Amúgy elég hektikus személyiség, de tud rendszerben kormányozott, kiegyensúlyozott világot is teremteni. Nagyon kétpólusú, egy-egy tulajdonság mindkét véglete megvan benne.

A képet Tóth Júlia Éva és Péterfy Bori a Borikönyv szerzői.
Fotó: Kováts Zsófia

P.B.: Talán nem is dualitásnak mondanám ezt, inkább, hogy több személyiség lakik bennem. Többek között feladatom is, hogy ezeket a széttartó és különböző személyiségeimet – amiket a női élet bonyolultsága még jobban felerősít – olykor megszelídítsem. Ott van a család, a gyereknevelés, a színészet, a zenekar, ezerféle dolog, amit csinálok. Ezek mindegyikét teljesen más idegrendszerből, teljesen más energiákból kell megoldani, ez pedig nehéz. Szét tudok esni, amikor a szerepek közt összecsúszás van. Ezekről a borulásokról is bőven lehet olvasni a könyvben.

Mi volt eddigi életedben a legnagyobb váltás: amilyen valaha voltál és már talán nincs benned?

P.B.: Az önkereső, önbizalomhiányos áldozattípust már ki tudtam dolgozni magamból. Merek hibázni, és bár maximalista maradtam, már nem gyűlölöm magam a hibáimért.

Tudok abban hinni, amit csinálok, és nem billent ki egy rossz kritika, egy rossz nézés. Rengeteg dolgot kidobtam magamból, amin görcsöltem fiatalkoromban.

A kisfiad, Doma mennyit örökölt ezekből az energiákból?

P.B.: Még nem tudom milyen lesz, most tizenegy éves. Próbálunk neki harmonikus életet és gyerekkort teremteni. Egyelőre nagyon családcentrikus, de nem esem kétségbe, ha eljön a kamaszkor. Számomra az a legfontosabb, hogy nagyon erős, őszinte kapcsolat legyen köztünk.

Akkor megengeded neki, hogy elolvassa a könyvet? Azért is kérdezem, mert az ajánlás neki szól…  

P.B.: Tudja, hogy még nem szabad elolvasnia. Megegyeztünk, hogy majd tizennégy éves korában. 

Kiemelt kép: Kováts Zsófia