Önismereti könyvek sokasága, magazinok pszichológiai mellékletei jelzik már jó ideje, hogy az emberek egyre nyitottabbak a lelki életüket firtató kérdésekre. Vannak, akik terápiába mennek, és vannak, akik maguk keresik a választ a nehézségeikre, ezért is nőtt meg szemmel láthatóan a kereslet az ilyen témájú könyvek iránt. Tari Annamária pszichoanalitikust, pszichoterapeutát arról kérdeztük, mi áll a jelenség hátterében.
Ön is úgy látja, hogy valóban egyre kíváncsibbak az emberek arra, hogy milyen pszichológiai folyamatok vannak hatással az életükre?
Ez az igény az utóbbi évtizedekben valóban felerősödött. Szerintem szorosan kötődik a jelenség ahhoz, hogy az emberek meg szeretnék érteni a környezetükben és a bennük zajló történéseket, igényük lett arra, hogy lássák, értelmezzék a saját működésüket.
Ez elég nagy fejlődés, harminc éve ugyanis még a pszichiátria stigmája kapcsolódott a pszichoterápiához. A nagy berobbanás az információkeresés új módjával, az online tér lehetőségeivel történt meg, ami persze a nyomtatott sajtónak és a könyveladásoknak is besegített, megemelte az eladási számokat. A jelenség másik nem feltétlenül pozitív hozadéka, hogy közelebb hozta egymáshoz a kíváncsi, érdeklődő olvasókat a valódi és nem valódi szakértőkkel, és elindult egy folyamat: az emberek elkezdtek rászokni a könnyen fogyasztható pszichológiára.
Az elmúlt tíz-húsz év „kitermelte” az újságok hasábjain megszólaló, tanácsot adó szakértőket. A tendenciát látva akkoriban ezt így fogalmaztam meg: mintha mindenkiből előjött volna egy passzív és csodaváró attitűd, és ezeken a fórumokon keresztül kapják meg azt a mondatot, ami segíthet. Az online tér evolúciós folyamatában igaza lett Andrew Keen internetkutatónak, aki szerint eljött „a szent amatőrök kultusza”, mert bárkiből lehet tartalomelőállító „szakértő”.
Az ismeretterjesztésnek két alapvető formája van: az egyik „az én történetem-típusú”, ami személyes példán keresztül mutatja be a lelki jelenségeket, a másik – ahová magamat is sorolom –, az ismeretközlő, aki jelenségeket magyaráz példákkal. Mára megjelent az olvasóknak az a csoportja, amelynek tagjai elmélyültebben akarnak foglalkozni a lélek működésével, és valódi megértési igénnyel lépnek fel. Akik tudják, hogy nincs egymondatos válasz, nincs egymondatos megváltás, hanem hosszas gondolkodás van, és erre megadják az időt.
Az olvasók e csoportjának állandóvá vált az érdeklődése, megszokták és keresik az ilyen irodalmat, igényük van arra, hogy fejlődjenek, újabb releváns, őket építő információkhoz jussanak. Ez azt is magával hozta, hogy egyre többen ráébrednek arra: lehet és fontos szakemberhez fordulni vagy legalábbis minél szélesebb körben beszélgetni a problémákról. Nem a didaktikus tudásátadás a lényeg, hanem az, hogy cselekvésre késztessen.
Mi lehet az oka ennek az „odafordulásnak”, azon túl, amit elmondott? Elég nagy a váltás, ha arra gondolunk, hogy régebben a többség véleménye stigmatizálta azt, aki pszichológushoz járt.
Szerintem nagyon fontos, hogy a filmekben, sorozatokban, a televízióban megjelent és elfogadottá vált a pszichológus alakja. Gondoljunk például Woody Allen filmjeire, ott persze többnyire humoros formában tűnik fel a szakember vagy a terápia, de szinte minden filmjében jelen van. Ahogy a mai filmek többségében is. Az emberek látják, milyen egy terapeuta munka közben. De nemcsak a hagyományos értelemben vett pszichológus alakjára gondolok, hiszen elfogadottá váltak a szervezetfejlesztők, kommunikációs szakemberek, de visszakanyarodva a hétköznapi sorozatokhoz, ott van a CSI-sorozatok profilozója is például.
A film, a tv és az online információ a tömegmédia szabályai szerint növelte a jelenség elfogadottságát. Ezt látjuk az életkori változásban is. Ma már az Y és Z generáció tagjai közül – valószínűleg ennek hatására is – egyre többen jelentkeznek depresszióval, szorongással kezelésre, egyre többen fordulnak szakértőhöz, mennek terápiába. Ez szerintem látszik mindannyiunk praxisában.
Milyen jellegű terápiákra, könyvekre van igény? Átfogó szó az önismeret, de vannak specifikusabb témák, amelyekről mostanában sokat hallani: a transzgenerációs traumáknak, nárcizmusnak van nagy „divatja”. Rengetegen ráébrednek, hogy a párjuk nárcisztikus, a kapcsolatuk toxikus, mérgező.
Ezek létező hullámok, ha a hívószavaknál maradunk, az ismeretterjesztésben is vannak trendi, felkapott szavak, fogalmak, jelenségek, amelyek nagy tömegben elkezdenek terjedni. A lelki folyamatokat megérteni akarók kérdései általában két markáns megközelítésre utalnak: az egyik, hogy „miért érzem így magam?”, a másik, hogy „miért ilyen az anyám, az apám, a párkapcsolatom stb.?”. Vagy magamat akarom tehát megérteni, vagy azt, hogy miért kerültem ilyen helyzetbe. De a világ legklasszabb könyve sem oldja meg, hogy akinek szüksége van rá, az ne menjen el pszichoterápiába. A mai életben elég sok nehézség van, és megnőtt az igény arra, hogy az emberek megtalálják a saját életük jobb érzelmi minőségét, és az ahhoz vezető utat.
Ön is többet ír vagy ad elő mostanában a tendencia miatt?
2010 óta írtam hét könyvet generációs témában, mert kíváncsivá tesz, hogy az ember személyisége mennyit változott, hogyan éli meg ezeket az évtizedeket. A személyiség új és új kihívások elé kerül, akár családról, gyereknevelésről, párkapcsolatról van szó. Az információtechnikai változások átformálják az élethelyzeteket, így másfajta érzelmek kezdenek el működni, amiket fontos figyelni és magyarázni. Én afféle krónikásnak tartom magam, mert kétévente írok egy könyvet, ami mindig a változásokról szól. Idén nyáron kezdek neki a nyolcadiknak.
Mi érdekli önt személy szerint, milyen könyvvel készül? Figyelembe veszi a „pszichológiai trendeket”?
A készülő könyvemről még nem beszélnék, de a hetedikről, a Pillanatnyi boldogságok címűről szívesen. Arról szól, hogy a 20-as 30-as korosztály miért rágódik, miért halogat, miért érzi kiégettnek magát. A kiégés is fontos hívószó, de nagyon nem mindegy, hogy valaki kiégett-e, vagy éppen rossz helyen van az életében, és ha körbenéz, azt látja, hogy nem is a saját életi éli, sőt, nem éli az életét, csak túléli. Ilyenkor óhatatlanul felmerülnek olyan kérdések, mint mi az élet értelme? Vajon az a siker, hogy legyen sok pénz, vagy a párkapcsolati boldogság? Az online tér pedig nem sokat segít a válaszok megtalálásában.
Annyira előtérbe került a különféle közösségimédia-oldalakon egymás állandó monitorozása, hogy könnyű elveszíteni a saját értékcélokat, mert a másiké vonzóbbnak tűnik. A változtatáshoz akaraterő, erőfeszítés kell, és éppen ezekből van hiány. Ha az ember unalmasnak látja az életét, abban nagy szerepe van az impulzus-elárasztottságnak: ez az érintőképernyő, a gyors elérés-, az állandó kapcsolódás lehetősége, a Facebook-, a TikTok és az Instagram-felületek… Mindez leszállítja a monotóniatűrés határait, hiszen minden hipergyors, színes és könnyen elérhetőnek tűnik. Félő, hogy az unalmasság instabil fogalma kapcsolódik a boldogtalansággal, így az élet pedig kibírhatatlan hosszúságúnak tűnik, mert olyan mennyiségű ingerhez szoktunk, amennyit a való élet nem tud előállítani, csak a digitális.
Az „ellenjavaslatom”, hogy mindenki hallgasson komolyzenét – más neuronpályákon fut a komolyzene mint például a hip-hop –, kezdjen el játszani valamilyen hangszeren vagy énekeljen, fontos a sport, a szociális kapcsolatok, és persze a könyvek. És meg kell tanulnunk csak ülni, lenni, álmodozni, gondolkozni.
Adódik a kérdés, hogy az ön esetében mi az a sport, kedvenc komolyzene, hangszer, és a többi, ami örömet okoz?
A hangszerek közül a zongora, és kongázni is megtanultam. Sokat túrázom, és a sportok közül a step-aerobic dinamikusságát szeretem. Az olvasás alapvető tevékenységem, nemrég fejeztem be egy Paul Auster-könyvet, most egy Jo Nesbo-krimi jön, a komolyzenében pedig talán Mozartot és Chopint hallgatok leggyakrabban.
Kiemelt kép: Köő Adrien
