Trokán Péter: A megélt történetek izgalmasabb számomra mint a fikció

Azt mondja, nem olvas el többször egy regényt, inkább a megmaradt emléklenyomatokat őrzi és idézi fel, azokat az érzéseket, amiket egy könyv kivált belőle. A Libri díjak kapcsán, kultúráról, irodalomról, az olvasás fontosságáról beszélgettünk a színésszel.

Emlékszik az első gyerekkori könyvre, ami annyira beszippantotta, hogy le sem tudta tenni?  

A legelső nagy olvasásélményem a Toldi volt általános iskolás koromban. Rojtosra olvastam, írogattam, rajzoltam is bele. Emlékszem, piros volt a fedele, sok illusztrációval, most is megvan a féltve őrzött könyveim közt a polcon, néhány más régi kötet között. Azért tetszett, mert egy erős, jófej srácról szól, amilyen én is akartam lenni. Manapság azt mondják rá, kötelező olvasmány, ami buta szó, mert akkor már megette a fene, ha az olvasás kötelező.

Egyébként a keresztapám vezetett be az olvasás rejtelmeibe, aki úgy vett nekem könyveket, hogy előolvasta azokat.

Aztán mesélt róluk, beszélgettünk, így már szinte felkészült voltam, amikor én is a kezembe vettem. Tőle kaptam egy egész sor Verne regényt. Intellektuális ember volt a keresztapám, MÁV tisztviselőként sokat vonatozott, napokat töltött vidéken, és ilyenkor mindig vitt magával olvasnivalót.

Van olyan könyv, amit időnként újra elővesz, hogy újraolvassa?

Nincs. Az alapérzések a fontosak számomra, amelyek – ha egy igazán jó művel találkozom – elementárisan megmaradnak bennem. Ahogy a Toldi esetében, aminek a lenyomata, az olvasás élménye őrződött meg, de ilyen számomra a Zabhegyező is. A primer érzést szeretem felidézni. Ha új könyvet veszek a kezembe, meglepetést várok, aminek aztán az utóíze sokáig velem marad, ezért nem szoktam újraolvasni semmit. Ahogy egy kivételével filmeket sem nézek újra, a Rákóczi hadnagya az egyetlen, azt viszont tizenháromszor láttam. Egy jó regényből készült szép film.

Mennyire van ideje követni a kortárs magyar irodalmat?

Bessenyei Ferenc volt kollégám és jó barátom mesélte még stúdiós koromban a színházi büfében röhögve, hogy amikor egy újságíró megkérdezte tőle mennyi ideje van olvasni, azt válaszolta: „a szerepeim miatt annyit kell olvasnom, hogy nem érek rá olvasni.” Valahogy én is így vagyok ezzel, bár mindig sorakozik két-három könyv az éjjeli szekrényemen.

Érdekes szűrő volt a pandémiás időszak, akkor volt türelmem, hisz jóval kevesebb feladat volt, csöndes magányomban mit is csináltam volna?

Egyébként az önéletrajz alapú írásokat szeretem, nem konkrét életrajzról beszélek, hanem olyan szerzők műveiről, akik a saját életükről írnak, mint például Dragomán György. Amikor megélt történetet, élethelyzeteket olvasok, az számomra sokkal izgalmasabb mint a fikció.

Gondolt már arra, hogy írni kezd?

Van ilyen szándékom, de nehezen megy. Belekezdtem egy könyvbe, talán a harmadánál tartok, elakadtam vele. Verebes Pista barátom három könyvet is írt a pandémia alatt, s bár mindegyik a színházról szól, arról, amit ott megélt, ami megérintette, mindegyik nagyon izgalmas számomra. A könyvesboltokban sem feltétlenül a sikerlistát nézem, hanem, ami valami miatt megfog, azt megveszem.

Olvasta a Libri díjas döntősök könyveit? Ha nem, akkor kik a kedvenc szerzői?

Sajnos nem olvastam, és kedvencként sem egy kortárs regényt említenék, hanem furcsa módon egy drámát: Madách Az ember tragédiája című színművét. Bennem, mint színészben kicsit kettéválik a játszott dráma, és maga a mű. Talán azért is kötődöm hozzá, mert kétszer is játszottam Lucifert. Betéve tudom az egészet, beszélgetésekkor gyakran idézek is belőle, mert minden élethelyzethez van benne néhány sor, ami éppen oda passzol. Elementáris élmény számomra, hogy ma is mennyire naprakész, pontos, úgy lehet idézni belőle, mint hívő emberek teszik azt a Bibliából.

Ha Madách írt volna még egy színt, biztosan beleírta volna ezt a pandémiás időszakot. Egyébként a székesfehérvári Vörösmarty Színházban éppen fut egy darab, amit négyen rendeztek, és amiben négy kortárs szerző – Tasnádi, Darvasi, Márton és Závada Pál – folytatta Madách művét. Darvasi ráadásul versbe szedte, az ő része például a Titanic tragédiájáról szól, amelyben Ádám a hajó tervezőmérnöke, Lucifer pedig afféle titkár. Amikor Ádám önteltségében a csodálatos utat ecseteli az utasoknak, ő azt mondja mintegy magának vagy a közönségnek: „most még nem is sejti, hogy várja a történelem koktéljának legnagyobb jégkockája.” Ebben a mondatban szerintem benne van mindaz az irgalmatlan szörnyűség, ami megtörtént.

Miért fontos, hogy a kultúra, az irodalom mindenkihez eljusson?

Az irodalom és a kultúra akkor is eljut az emberekhez, ha nem nagyon tüsténkedünk azért, hogy eljusson. Ez ugyanis a természete.

Amikor megjelent a film, mindenki temette a színházat, és lám, a színház él és virul. Amikor bejött a televízió, a filmet kezdték el félteni, de mégsem történt katasztrófa. Mindegyik éli a maga életét, segítik egymást, és szerintem ebbe a sorba tartozik az irodalom is. Ami fontos: az oktatás, az edukáció, és az sem baj, ha van egy mentora az embernek, mint nekem annak idején a keresztapám. A gyerekeknek meg kell mutatni az olvasás szépségét, ne vehesse el azt az iskola a kötelezőkkel. Ha ezt beléjük plántáljuk, akkor már nagyon sokat tettünk.

A Libri irodalmi díjak jelöltjeire a www.libri.hu/irodalmi_dij oldalon adhatja le szavazatát.

Kiemelt kép: Hamarits Zsolt