Azt hiszem, valahol már érintőlegesen megírtam egyszer a metálzenéhez fűződő legszürreálisabb emlékemet, de ez itt most egy pont jó alkalom arra, hogy felelevenítsem megint. Negyedszázada történt, az internet előtti utolsó pillanatokban, hogy a pesti albérletem levélszekrényéből kiesett egy díszes fejléces levél, rajta egy igen menőnek számító metálmagazin logójával. A levelet nekem címezték, ami már önmagában véve furcsa volt, elvégre egészen addig nem sok dolgom volt a metállal. (Hozzáteszem és bevallom, hogy ez azóta se változott jelentős mértékben, nem számítva, hogy most elolvastam a Stay Brutal! című metálantológiát.) Úgyhogy meglepett kíváncsiságomban még a liftben felbontottam a borítékot, és csodálkozva láttam azt a pár sort, amely arról értesített, hogy a magazin szerkesztői megkapták a számukra megküldött lemezkritikámat, tetszik nekik, hamarosan meg fogják jelentetni, és alkalomadtán írhatnék még hasonlókat a lapnak.
Mindez egyszerre tűnt szürreálisnak, ironikusnak és hátborzongatónak. Nemhogy lemezkritikát nem írtam (addig), de – ismétlem – a metálhoz is körülbelül annyi közöm volt korábban, hogy egyszer egy gimnáziumi osztálytársam kölcsönadta a Manowar Kings of Metal című kazettáját, erősködve, hogy feltétlenül hallgassam meg, mert valami eszméletlen jó. Nem biztos, hogy meghallgattam, legföljebb bele. És akkoriban még például a megfellebbezhetetlenül kedvenc zenekarom, a Beatles Helter Skelter című dala se számított kultikusnak: el volt rejtve a dupla Fehér Album harmadik lemezoldalán, sőt az egyik Beatles-monográfia egyenesen azt írta róla, hogy koncepciótlan rohanás, amelyet nehéz meghallgatni.
Azóta viszont nem is kevesen már afféle ősmetál felvételként, a metálszámok előképeként tartják számon, noha például John Lennon a Playboynak adott 1980-as interjújában a Ticket To Ride című 1965-ös Beatles-dalt nevezte meg legelső heavy metal-dalnak, gondolom, a gitárok akkor valóban szokatlanul újszerűnek számító fémes hangzása miatt. Mások ellenben a Kinks You Really Got Me és All Day And All Of The Night című felvételei mellett teszik le prototípust emlegetve a voksukat.
Na, de térjünk vissza a levélhez! A megdöbbenés nem múlt el, azt követően sem, hogy félreértésre gyanakodva fölhívtam a fejlécen szereplő telefonszámot, majd a szerkesztőségnek is jókora meglepetést okozva közöltem velük, hogy semmiféle metálkritikát nem küldtem nekik. Onnantól fogva közösen csodálkoztunk, elvégre a név és a postacím is stimmelt, csak éppen az érdeklődés tárgya nem. Ráadásul ez egy friss albérleti cím volt, amelyet rajtam és az akkori barátnőmön kívül ilyen részletességben legföljebb a lakás tulajdonosa ismert, de hát egyikükből se néztem ki, hogy a nevemben metálkritikát írjanak.
„Kár, pedig tényleg elég jó anyag” – zárta nem mindennapi diskurzusunkat érezhető csalódottsággal a szerkesztő, a rejtélyre pedig azóta se derült fény, megoldását immáron évtizedes homály fedi.
Egy időben arra gondoltam, hogy létezik egy alternatív valóság, amelyben én heavy metal fan vagyok. És ha már abban a másik univerzumban lemezkritikákat írok, akkor természetesen ismerem a teljes metálszcénát is, előadókkal, diszkográfiákkal, irányzatokkal, dátumokkal és turnékkal egyetemben. De nemcsak ismerem, hanem megszállottan rajongok is értük. Magyarán én is része lehetek a nagy metáltestvériségnek, amely – ahogyan a Stay brutal! című antológia előszavában a kötet szerkesztője, Cserna-Szabó András fogalmaz –
„külsejükkel ellentétben (hosszú hajak, bőrcuccok, szögecsek, fémláncok, halálfejes pólók, tetoválások, piercingek stb.) talán a világ legbékésebb szubkultúrája, rögtön a jógázó kertészek és a kötés-horgolás szakkörre járó kantiánus hippik után.
Békésen söröznek, türelmesen állnak sorban a hírlapárusító bodega előtt, hogy Metal Hammert vásároljanak, elveszve kóricálnak lemezboltokban, a koncerten rázzák a loboncuk (headbangelés), ördögvillát mutatnak, ostobán ugrálnak, önkívületben léggitároznak vagy pogóznak a színpad előtt, és eszük ágában sincs azt hinni, hogy a Slayer szövegei erőszakra buzdítanának bárkit is. A metal betiltását követelni éppen olyan agyrém, mintha Dosztojevszkij, Dante, Milton, Homérosz, Kafka vagy Camus műveinek betiltását követelnénk, csak azért, mert nevezett szerzők hébe-hóba a gyilkosság, a pokol, a sátán, a háború, az őrület vagy az öngyilkosság tematikáit boncolgatják.”
Meglehet, ez az alternatív valóság nyújtotta át csápjait negyedszázaddal ezelőtt egy röpke időre ama (állítólag) jól sikerült metállemez-kritika kapcsán. Hogy kinek és melyik albumáról írhattam – én, vagy az alteregóm –, nem tudom, arra sem emlékszem, a levélben meg volt-e említve, valószínűleg igen. De a jelek szerint ugyanaz a lelkesedés és szakértelem, más szóval avatottság sugározhatott belőle, amely a Stay Brutal! írásaiból is. A kötetben összesen 21 dalról esik szó, 21 előadótól, időrendben haladva, 1970-tól 2022-ig (a kezdő track hat évvel fiatalabb a Kinks fentebb emlegetett számainál), ami egyben 21, a metál iránt inkább többé, mint kevésbé elfogult és elkötelezett kortárs magyar szerzőt jelent. (Utóbbiak közé tartozik például Szécsi Noémi, aki a pár soros életrajzában említettek szerint „a metálban házastársuk által közvetve érintett fogyasztók táborába tartozik”.)
A szövegek nagy része a műfajhoz illő keménységében is érzelmes vallomás arról, hogy mit jelent metallistának lenni, illetve miként válik az ember azzá: első kazetták, lemezek, koncertek, amelyek javarészt fontos benyomásokhoz, úgy is mint élethelyzetekhez, barátokhoz, szerelmekhez köthetők.
„A rock ’n’ roll egy élet, és persze nem vagyok szentfazék” – nyilatkozza például Ozsváth Zsuzsa novellájában Alice Cooper, ami egyben azt is (fém)jelzi, hogy az előszóban emlegetett jámborság mellett a metállét azért számos rázós szituval járhat együtt, mind az előadók, mind a fogyasztók részéről. Nem beszélve arról, hogy – mint Jászberényi Sándor fogalmaz – „a metál gyűjtőnévnek ezer alága, stílusa van. Különben is, egy zenéről írni olyan, mintha egy vaknak magyaráznád, mitől nagyszerű a Mona Lisa”.
Szilágyi Zsófia Emma pedig arról panaszkodik, hogy „a zoomer generáció metálimádójaként” nem tudja, „milyen érzés hónapokat várni egy új albumra, külföldről átcsent ritkaságokra bukkanni a feketepiacon, vagy kalózlemezeket szerezni a haveroktól”. Igaza van, ez már a letöltések és a streamek kora, mikoris – Szeifert Natália kérdésbe csomagolt megállapítása szerint – „elfelejtettünk albumokat hallgatni”, és „elkezdtünk szemezni, mazsolázgatni, személyre szabni”.
A visszaemlékezések és önreflexiók mellett olvashatunk pár, metálzene ihlette, klasszikus értelemben vett novellát is, például Kárpáti Gábor Csabától (komoly hermetikus ismeretanyaggal megspékelve), Babiczky Tibortól (talányosan keveredik benne a valóság, és ami azon túl van), Bartók Imrétől (abszurdba forduló családi ügyek), vagy éppen Puskás Pannitól (Ossian-buli kívülről és belülről nézve, személyes tragédiáktól sújtva), a teljesség igénye nélkül említve őket. De vannak a kötetben tanulmánynak beillő áttekintő elemzések, avagy esszének beillő eszmefuttatások is, (az egyszerűség kedvéért fogalmazzunk így) metálról és identitásról, például Urbán Bálinttól, Nemes Z. Máriótól, Para-Kovács Imrétől vagy Simon Mártontól. Tóth Kinga pedig azt mutatja meg, miként lehet a heavy metal egyfajta ihletője a líra nyelvéből és eszközeiből is építkező, ugyanakkor keményen realista prózának.
Fontos erénye az összeállításnak, hogy nem az akolmeleg érződik rajta: az érezhető összetartás mellett a hozzám hasonló metálprofánoknak is – azaz azoknak, akik nem rajonganak ezért a műfajért, vagy éppenséggel egy másfajta zenekar megszállottjai – sokat és hitelesen mesél a fémzene miliőjéről és kultuszának érzelmi és intellektuális rétegeiről. A könyvet kézbe venni is jó, a borító az évtizedek óta meghatározónak számító Billboard-slágerlista legendás dizájnját idézi.
Kiemelt kép forrása: Getty Images
