Szécsi Noémi új könyve visszavezet minket a 19-20. század fordulójára: a kiegyezés és az első világháború közötti időszak nőtörténetét mutatja be új könyve. Megismerkedhetünk a nők lehetőségeivel, szerepével ebben a korszakban.
Milyen tevékenységek töltötték ki a nők napjait akkor, ha cselédek, munkásnők, középosztálybeli feleségek vagy éppen arisztokrata hölgyek voltak? Mi várt az árva lányokra és hová kerültek a törvénytelen gyerekek? Milyen kötelezettségekkel járt az anyaság a főúri asszony és milyen a munkásnő számára? Milyen lehetőségei adódtak egy nőnek, ha nagy nehezen elvált vagy hirtelen megözvegyült?
Ebből a kötetből közlünk most egy részletet:
Szécsi Noémi: Régen minden lánynak jutott férj – A nők neveltetése és szereplehetőségei a 19-20. század fordulóján (Részlet)
Gyermek születik
Amikor Erzsébet császárné 1868. április 22-én, nagy várakozást követően életet adott negyedik, egyben utolsó gyermekének, számára voltaképpen már nem volt nagy tétje, herceg vagy hercegnő születik-e, de a budapestiek (akkor még pestbudaiak) a gyermek neméről értesülve kifejezetten csalódtak:
„Tegnapelőtt este örvendetes arccal beszélték mindenütt, hogy a budai várpalotában királyi herceg született. E hir forrása maga a helyettes főkapitány: Polgár úr volt, ki a délutáni közgyűlés alatt sietve lépett a főpolgármesterhez, s megsúgta neki ez örömhírt. A főpolgármester rögtön tudatá, hozzá téve, hogy három évszázad óta ez az első királyfi, ki Magyarországon született. A képviselők állva és lelkesült éljenekkel fogadták ez örömhírt, s rögtön elterjedt a városban mindenfelé. A lapok azonban óvatosak voltak a gyors közléssel, s bevárták a tegnap reggeli ágyúszót, melynek 21 lövése hercegasszony születését hirdeté. (Csak a »Független Lapok« irta, hogy királyfi született.) A főváros népe még ez ágyúhangokra sem akart lemondani örömmel táplált hitéről, hogy fiú született. Az a hir járt, (persze csak álhir), hogy Királyné ő Felségére az ágyúhang rosszúl hatott, s azért hagyták félbe a huszonegyediknél, különben százegyet lőttek volna, miután az új királyi sarj csakugyan fiú. Ez a hir forgalomban volt ugyan, de csak kevesen hitték.”[1]
Hasonlóképpen csalódást emlegetett az Andrássyak angol nevelőnője, Mary Elizabeth Stevens is: „Mindenki azt gondolta, hogy a császárné lesz annyira lelkiismeretes, hogy fiút fog szülni, akire mindenki várt, és akiben mindenki reménykedett. (…) »Milyen kár« hangzott minden ajakról.”[2]
Sisi, az osztrák császárné és az 1867-es kiegyezés után magyar királyné is, ennyire nem volt lelkiismeretes. Már házassága kezdetén – ha nem is azonnal, de harmadik szülése alkalmával – teljesítette a dinasztia szülőképes nőtagjától elvárt kötelességet, amikor két kislány (Gizella és a kiskorában elhunyt Zsófia) után 1858. augusztus 21-én életet adott Rudolf trónörökösnek. Most, tíz évvel később nem nehezedett már rá akkora teher a születendő gyermeke nemével kapcsolatban, noha egy dinasztiában mindig jól jött a „tartalék”. Ezzel a kislánnyal, Mária Valériával élte meg leginkább azt a fajta anyaságot, amely az akkori középosztálybeli nőket jellemezte. A legfelsőbb osztályok asszonyai – ritka kivétellel – ugyanúgy nem szoptatták, etették, ruházták kisdedeiket, ahogy Erzsébet sem, sőt ugyanúgy a személyzetre hagyták őket hosszabb időszakokra, ahogyan Erzsébet is a nagyobb gyermekeit. Azonban amellett, hogy Mária Valéria testi igényeit a dadák és nevelőnők látták el, Erzsébet ezt a kislányt már állandóan maga mellett tartotta, utazásaira is magával vitte, és szoros érzelmi viszonyt alakított ki vele. Ha fiú lett volna, minden bizonnyal őt is a Monarchiának kellett volna beszolgáltatnia, nem tarthatott volna vele kedvteléseiben és világjárásaiban, hanem olyan kiképzésben részesült volna, mint Rudolf.
A rendkívül termékeny – utóbb kilenc gyermeket, köztük négy fiút szülő – Viktória brit királynő is így nyugtázta elsőszülöttje, a később Vickynek becézett Victoria világrajövetelét: „Sajna egy lány és nem fiú, ahogy mindketten reméltük.”[3] A dinasztiákban persze a lányoknak is megvolt a maguk helye és feladata, de mindig a fiú vitte tovább a családi nevet, a lányok férjük nevét viselték, és csak a törvénytelen gyermek kapta anyja nevét. Egyes családokban kizárólag a fiúgyermekek vihették tovább a vagyont, és ez nem csupán a Habsburg uralkodócsalád és az általuk birtokolt trón esetében volt így. Andrássy Katinka például azzal kezdi visszaemlékezését, hogy már megszületésével – azaz nemével – csalódást okozott családjának, mert először fiúnak hitték, és az ebből fakadó örömet törte le az orvos, megállapítva, hogy harmadjára is lány született. Hitbizományt – hacsak ettől eltérő rendelkezést nem hoztak – nő nem örökölhetett, és az Andrássyak az ország azon mágnáscsaládjai közé tartoztak, ahol a vagyon fiágon öröklődött. Négy lánygyermek – Ilona (1886), Borbála (1890), Katinka (1892) és Klára (1898) után azonban az anya, Zichy Eleonóra felhagyott a szüléssel, lánya megfogalmazása szerint „abbahagyta arra irányuló erőfeszítéseit, hogy fiút hozzon a világra”.[4]
A fiúknak már csak azért is jobban örültek, mert létük a lehetőségek széles tárházát jelentette – ezzel szemben a lányoknak bizonyítaniuk kellett saját hasznosságukat a család számára. A fiú nem csupán a család fennmaradásának zálogaként tűnt fel, aki továbbviszi a nevet és a vagyont, sőt akár feljebb emeli és gyarapítja, hanem ő volt az, aki teljes cselekvőképessége és jogi lehetőségei birtokában gondoskodott a ráutalt nőrokonokról, idős szüleiről és utódairól is. Ehhez képest a lány kiházasítása költséges volt, egyetlen rossz lépéssel szégyent hozhatott a családra, viszont hírnevet, nagy pályát vagy vagyont aligha lehetett tőle remélni. Még a szegényparasztok világában is, ahol nem volt továbbörökíthető föld vagy más javak, előnyt élvezett a fiúgyermek,[5] aki nagyobb testi ereje folytán jobban hozzájárulhatott munkájával a család boldogulásához. Ezzel szemben még a legszegényebb lány is otthonról vitt magával valamiféle (legalább a háztartás tárgyi megalapozásához szükséges) hozományt, és amint dolgozni kezdett, erre gyűjtögetett: a hódmezővásárhelyi tanyákon libát legeltető süldő lányok a fizetségül kapott tollat már azokba a dunyhákba szánták, amit feleségként magukkal visznek. A szülők számára akkor jelenthetett előnyt a leánygyermek, ha a közösségen belül felfelé házasodott, vagy éppen hogy lemondott a házasságról, és szülei időskori gondozását vállalta magára.
Vég nélkül idézhetnénk az olyan megnyilatkozásokat, mint Kosztolányiné Harmos Ilonáé, aki sokgyermekes – és soklányos – család hetedik sarja volt: „Amikor megszülettem, s papa megtudta, hogy lánynak születtem, ezt mondta: »A fene egye meg.« Ezt papa – később rájöttem – csak azért mondta így, mert nem tudott tökéletesen magyarul. A tótságból származott, leginkább németül beszélt, s valószínűleg csak annyit akart mondani, hogy »ejnye«, vagy »az áldóját«, vagy »a teremtésit«; csak valami indulatszót akart mondani. Biztosan jobban örült volna, ha a halott Imruska helyett megint fiút kap. A fiúnak mindenki jobban örül, mint a lánynak. Abban az időben a szülők őszintébben bevallották, hogy jobban örülnek a fiúnak, mint a lánynak.”[6]
Az apák körében ez részben világnézeti kérdés is lehetett, mert Erzsébet fia, Rudolf, a liberális nézeteket valló trónörökös, nem ragadtatta magát hasonló kijelentésekre, pedig ha valaki, ő valóban dinasztikus értékrendű világban nevelkedett. Persze meglehet, épp ezért tartotta vulgárisnak megkülönböztetni az egyik gyermeket a másiktól a trónöröklés szempontjából. Rudolf házasságát tekintve teljes mértékben alávetette magát az elvárásoknak, ezeknek megfelelve vette feleségül a katolikus Stefánia hercegnőt, akihez a racionális meggondolásokon túl semmi sem vonzotta. Ezzel együtt igyekezett – és eleinte sikerült is – boldog házaséletet élnie vele. 1883-ban leányuk, Erzsébet Mária főhercegnő, „Erzsi” is megszületett, akit még az osztrák családtagok is magyar becenevén szólítottak. Mária Valéria naplóiból tudjuk, hogy Rudolf jelen volt a szülésnél, és amikor a várt fiú helyett leány született, frusztráltan zokogó feleségét azzal nyugtatta: „Nem baj, a lánygyermek sokkal kedvesebb.”[7] Ilyesmit tényleg csak egy szabadgondolkodó apa mondhatott… Mivel a körülmények – majd a házasság megromlása – folytán csak egyetlen gyermekük született, Erzsi nemének a Habsburg-dinasztia későbbi sorsa szempontjából igenis nagy jelentősége lett.
Az a kisgyermek, aki a kiegyezés (1867) és az első világháború kitörése (1914) között cseperedett az Osztrák–Magyar Monarchia részét képező Magyar Királyságban, egy húszmillió főt számláló soknemzetiségű, sokvallású, heves változásban lévő országba született. Lehetett magyar anyanyelvű (a legnépesebb nemzetiség tagja), vagy román, szlovák, német, ruszin, szerb, horvát, esetleg cigány, hogy csak a főbb etnikumokat említsük. A többség mezővárosokban, falvakban, tanyákon élt, de a főváros – 1873-tól Buda, Pest és Óbuda egyesítésével már Budapest – mágneses erővel vonzotta magához az ifjú reménnyel eltelteket, az „új föld, új szerencse” bölcsesség híveit, vagy akár a földönfutókat.
Az etnikumon túl két tényező határozta meg mindenekfelett az ide született gyermek életét: hogy milyen társadalmi osztályba, és hogy fiúnak vagy lánynak jött-e a világra. Ez a két faktor határolta be vagy tárta ki számára a lehetőségeket. A dualizmus korában létezett valamiféle mobilitás, bizonyos lehetőségek azonban csak a társadalom egyes osztályai számára voltak elérhetőek, és jobbára csak az egyik nem képviselőinek. A magára valamit adó arisztokrata vállát hazájával és családjával szemben erkölcsi kötelesség nyomta – de nem mindenkit hajtott a kötelességtudat. Ha egy nemesifjú élt a lehetőségeivel és szép pályát futott be, azon senki sem ámuldozott, bár sokan a helyzeti előnyüket is képesek voltak elherdálni. A honorácior (nem nemesi származású, értelmiségi) családból való fiú számára a tanuláson kívül más út nem vezetett a boldoguláshoz. Ugyanakkor számtalan olyan alacsonyabb sorból való fiú is kitűnhetett teljesítményével a művészet, tudomány, irodalom, politika területén vagy az egyházi pályán, aki számára tehetsége és a tanulás kövezte ki az érvényesülési lehetőségeket.
Ezzel szemben korszakunk elején, 1872-ben még a grófkisasszonynak született Hugonnai Vilma sem valósíthatta meg hazájában azt az álmát, hogy egyetemre járjon, és svájci orvosdiplomával sem praktizálhatott. Ennek egyetlen oka az volt, hogy a felsőbb szervek nem látták okát a privilégiumok ilyen jellegű kiterjesztésének, hiszen a Monarchián belül máshol sem engedélyezték a Zürichben szerzett diplomák honosítását. Veres Pálné Beniczky Hermin leforrázva olvasta egykori hódolója, Madách Imre akadémiai székfoglalóját a női szellem alsóbbrendűségéről, miközben szellemi rátermettsége, szervezőkészsége és rangja ellenére is csak más asszonyokkal összefogva, férfiaknál lobbizva mozdíthatta előre a nőnevelés ügyét. Az angolkisasszonyok rendfőnöknőjét, Schreiber Jankát azzal dicsérte Trefort Ágoston közoktatás- és vallásügyi miniszter, hogy „Kár, hogy Mater főnöknő a női nemhez tartozik, jó államférfiú lett volna”[8] – de a máter nőként legfeljebb leányiskolát igazgathatott és apácarendet vezethetett. Az 1880-ban született, félárva dzsentrilány, Kaffka Margit már polgári tanítónői diplomát is szerzett – sőt az első jelentős magyar nőíróvá nőtte ki magát –, de mivel 1918-ban spanyolnáthában elhunyt, szavazati jogot sohasem gyakorolhatott. Az első világháborúig tartó időszakban egyetlen olyan nő sem akadt, aki munkás vagy paraszti közegből küzdötte fel magát az egyetemig, sőt az iparosok, jobb módú vagy szegényparasztok lányai közül sem kerültek ki olyanok, akik hatást gyakorolhattak a magyar tudományra, művészetre – noha bizonyára akadtak közöttük olyanok, akik előnyösen mentek férjhez.
[1] Fővárosi Lapok, 1868. április 23.
[2] Mary Elizabeth Stevens: Levelek az Andrássy-házból, 281.
[3] A. N. Wilson: Victoria: A Life, 107.
[4] Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban, 17.
[5] Kiss Lajos: A szegény emberek élete II., 238; Pusztainé Madar Ilona: Uradalmi cselédek Békés megyében, 140.
[6] Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Burokban születtem, 27.
[7] Egon Cäsar Corti: Erzsébet, 289.
[8] Richter Sarolta: Az angolkisasszonyok budapesti Sancta Maria Intézetének története, 76.
További cikkek a témában: