Emlékszem, öt évesen megkérdeztem a nagyanyámat, hogy szerinte mi számít nehéznek, mire ő nagyapám fekete keretes portréjára mutatott a bonanzán. Nem értettem. Aztán ahogy idősebb lettem, egyre több értelmet nyert ez a szó. Nehéz. Nehéz érezni és nem érezni. Nehéz másokért teljesen feláldozni a jólétünket, és nehéz minden tiltakozás ellenére mégis önmagunkat választani. Még nehezebb álarcot viselve szerepet játszani, vagy magunk előtt is lemeztelenedve önazonosnak lenni. A bennünk rejlő, rosszul működő sémákat felismerni, megrágni és kiköpni. A legnehezebb azonban mindezekről olyan érettséggel, őszinte sebezhetőséggel és alapos szakmaisággal írni, hogy az olvasók egy pillanatra se akarjanak leszállni az érzelmi hullámvasútról. Tisza Katának új, Hipnózis 6-kor című könyvében ez sikerül.
„Olyasmit csinálsz, amit nem akarsz. Lehasadsz magadról. Így védekezünk. Valamit ismétlünk ilyenkor. Valami lehasított részt a múltból. Amivel szemben ott és akkor nem tudtuk megvédeni magunkat. Nagyon fájt volna érezni, ezért el kellett távolítani. És ez így maradt. Mivel nem értjük, mi miért történik, magunkat vádoljuk. Először tehát meg kell érteni.” – És talán éppen ebben segít leginkább a Hipnózis 6-kor című könyv. Megérteni, legfőképpen önmagunkat. A működésünket, a kapcsolatainkat, a félelmeinket, a szégyenünket és a vágyainkat. Végre választ kapni arra, hogy miért úgy reagálunk és viselkedünk, ahogy, annak ellenére, hogy a racionális énünk radikálisan másképp szeretne.
A könyv egy intenzív belső utazásra invitál, ami olykor fájdalmasan mélyre taszít, hogy aztán újra a magasba emeljen és feloldozzon. Mindezt a Tisza Katától megszokott stílusban, profin manőverezve a szépirodalom és a pszichológia határán. A sorok között egyszerre elevenedik meg a karakterek intim érzelmi világa és esendősége, a történetek minden esetben kiegészülnek ugyanakkor egy lényegre törő szakmai reflexióval is.
Ahogy a fülszöveg mondja, Tisza Kata kitágítja a terápiás hatás terét a rendelőből a mindennapokra, hétköznapi tereinkre és kapcsolatainkra, egy-egy gyógyító találkozásra.
Éppen ezért a Hipnózist nagyon lassan érdemes olvasni. A mondatokat egyenként be-, majd kilélegezni. Bátran belenézni abba a tükörbe, amit a novellák nyújtanak. Mert olvasás közben bizony nem tudni, hogy egy keserédes nevetés tör fel belőlünk a villamoson, vagy éppen elrejteni próbáljuk majd az arcunkon legördülő könnycseppeket.
Mindazok, akik vállalkoznak erre a merész önismereti utazásra, hamar az érzelmek sűrűjében találhatják magukat. Tisza ügyesen vezeti be az olvasót a kötődési sémák manapság rendkívül népszerű világába. A történeteken keresztül felismerhetjük az örökölt és bennünk rejlő, ám megannyiszor alattomosan és láthatatlanul megbújó, rosszul működő kapcsolati programjainkat, amelyek időről időre – bár gyakran teljesen más kontextusban –megkeseríthetik az életünket. Leckét tart a szégyenről, határhúzásról, önfeláldozásról, önérdekérvényesítésről, perfekcionizmusról, megcsalásról, hazugságról, szexről, szerelemről, szenvedésről, esendőségről, korlátokról, félelmekről és mindenről, ami egy kicsit is emberré tesz minket. S bár olvasás közben érezhetjük, ahogy apa- és anyasebeink felszakadnak, a Tisza-féle irodalomterápia példát mutat, hogy miként vehetjük a saját kezünkbe az irányítást az életünk felett bármilyen emberi kapcsolatunkban.
Sokan úgy nőttek fel, hogy a szavak jelentették a biztonságot, mert amit otthon kimondtak, az úgy volt. Még akkor is, ha a valóságban teljesen máshogy élték meg ezt a narratívát. Persze később rájöhettek, hogy a biztonságot összetévesztették a hazugsággal. Aztán évek múlva az újra vissza-visszatérő csalódások után azon kapják magukat, hogy bár szeretnének hinni a szavak erejében, ez mégsem megy. Nekik, nekünk felszabadító olvasmány Tisza Kata könyve, mert érezhetjük, hogy a szavak hozzánk szólnak. Súlyuk, mélységük és mindenféle dimenziójuk van.
A könyv kézen fog, és megteszi velünk az első lépéseket a soha véget nem érő felfedezés, az önazonosság és a szabadság felé, vagy ahogy Tisza fogalmaz:
„A szeretet egyetlen fokmérője az igazságérték. Az önismereted ezt tükrözni tudja neked, mi az elhangzott mondatoktól független: Valódi vagyok. Valóságos. Merek sírni. Merek örülni. Lenni, aki vagyok, s voltam mindig is.”