Vekerdy Tamás rengetegszer elmondta, csodás könyveiben (például ebben és ebben) pedig rendszeresen írt arról, mennyire fontos, hogy a szülő meséljen a gyerekének. Ha a szülő mesét olvas, vallotta a szakember, az is ezerszer jobb, mintha leülteti egy rajzfilm elé, de semmi sem jobb a fejből mondott mesénél.
Ez mind szép és jó, mondhatta erre az egyszeri szülő, de mesélni azért nem olyan egyszerű! Még ha lenne is az embernek ihlete, nagyon sokszor a feszes napirend, a fáradtság, a kimerültség akadályozza abban, hogy szórakoztató, tanulságos, igazán jó történetekkel rukkoljon elő.
Ez jó kifogásnak tűnt – mostanáig. Immár ugyanis minden szülő kezébe veheti Silke Ross West és Joseph Sarosy remek, Hogyan meséljünk gyerekeknek? című könyvét. A kötet elején impozáns az ajánlók névsora: Dr. Jane Goodall; Trogmayer Éva író; Steve Biddulph pszichológus, a Hogyan neveljünk boldog gyermeket? szerzője; Kim John Payne, az Egyszerűbb gyermekkor írója; valamint Zalka Csenge Virág méltatja a kiadványt. Utóbbi így fogalmaz: „Boldog vagyok, hogy ez a könyv elérhetővé vált magyarul. Meleg szívvel ajánlom minden felnőttnek, aki valaha azt állította, ő képtelen »fejből mesélni«. A mesemondás, ahogy ez a csodás kis kötet megmutatja – elméletben és gyakorlatban –, elsősorban kapcsolódás. Mindannyiunk lételeme.”
„Amikor egy gyerek azt kéri, hogy meséljünk neki, nem egy történetre vágyik, hanem a figyelmünkre” – szögezi le bevezetőjében a könyvet jegyző szerzőpáros. A mesélésben a szülő és a gyerek között létrejövő kapcsolat a lényeg, nem maga a sztori, állítják. A legegyszerűbb cselekmény is jó, az a fontos, hogy a szülő együtt legyen a gyerekkel, és a mesélés idejére rá áldozza minden figyelmét. És hogy miért fontos ez? A megfelelő kötődés többek között a gyerekünkre irányított intenzív figyelem révén alakul ki. Aki képes kötődni a környezetéhez, felnőtt korában minden területen könnyebben boldogul majd.
Mesélni, áll a bevezetőben, mindenki tud. Aki netán úgy érzi, mégsem, annak nyújt fogódzót ez a praktikus kis kötet.
A szerzők „intuitív mesélésnek” nevezik a könyvben ismertetett módszert. Hogy az mi fán terem? „Ez azt jelenti, hogy nincs szükség hozzá előkészületekre. Az adott helyzetben találjuk ki a történetet. Ez első pillantásra nehezebbnek tűnhet, mint pusztán elismételni egy klasszikus tündérmesét, de amint ráérzünk a lényeget képező vázra – amit mi mesemondási huroknak neveztünk el –, rájövünk, hogy olyan egyszerű, mint az egyszeregy. Nem kell gondolkozni rajta, csak csinálni.”
Az olvasó feltehetően még ezen a pontos sem gondolja, hogy annyira pofonegyszerű feladattal állna szemben – ám a következő oldalakon valódi mankókat kapunk példákkal, mesefelépítési ötletekkel. Így már tényleg kevésbé tűnik bonyolultnak. Vegyük például azt a helyzetet, amikor ülünk egy domboldalon, játszunk a fűben néhány babával. A domb alján kis patak csörgedezik.
Ezt a közös élményt később felhasználhatjuk egy mese elindításához: történetet mondhatunk az egyik babáról, amelyik elment úszni a patakba, amikor senki sem látta. Innentől, írják a szerzők, a történet könnyen folytatható anélkül, hogy már az elején tudnánk, hogyan fejeződik majd be. Érdemes kipróbálni – működik!
Ebben az esetben a baba és a patak egy olyan, a valóságból vett híd, amely meseországba vezet bennünket – érdemes tehát körülnézni gyermekünk környezetében, és kiválasztani olyan tárgyakat, tevékenységeket, játékokat, amelyek később hídként szolgálhatnak. De akad itt más tanács is:
jó, ha olykor mesélünk magunknak, elképzelve, hogy a gyerekünknek mesélünk. Hiszen a gyakorlat teszi a mestert – ez a mesemondásra is igaz.
Az efféle gyakorlatias tanácsok mellett a Hogyan meséljünk gyerekeknek? példamesékkel is szolgál. És intelmekkel: nem az a dolgunk, hogy a világ legjobb meséjét mondjuk el, hanem hogy önmagunkat adjuk. Vagy: ha tehetjük, a legjobb az első naptól mesélni a gyerekeknek, de 3-4 éves korában már mindenképp érdemes elkezdeni. Továbbá: legyenek állandó fordulataink – kézenfekvő az „egyszer volt, hol nem volt”, de bármi más is megteszi, a lényeg, hogy ismétlődjön –, és legyünk tisztában az alapvető hozzávalókkal, amiktől mese a mese.
A Hogyan meséljünk gyerekeknek? olyan, mint egy jó – és jól, élvezetesen megírt – tankönyv; ha elolvassuk, a végén tényleg könnyebben vágunk majd bele a mesélésbe. Megéri, mert – mint a bevezetőben a szerzők megjegyzik – a más által írt történet és a sajátunk között nagyjából olyan a különbség, mint a bolti tésztaszósz és a házi készítésű marinara között. Ég és föld.
