Az 1956-ban született, 2010-ben elhunyt író, műfordító, Békés Pál Félőlény című meséje először 1991-ben jelent meg, és mára igazi klasszikussá vált. Aki elolvassa, el fog ámulni a szerző nyelvhasználatának nagyszerűségén, kiváló arányérzékén, fergeteges humorán, a szellemes történetvezetésen.
De először lássuk, miről is szól a könyv! A történet az Utolsó Kiserdőben játszódik, amely az egyetlen olyan hely, amit még nem hajtottak rémuralmuk alá a szörnyek. A triplatokájú vahordályok, a hurkoltfarkú csökött sarabolók, a kukkoló berregények és társaik már az egész világot leigázták, és vészesen közelednek ehhez az idilli pagonyhoz.
Tudják ezt a Kiserdő lakói is: Rakonc, Porhany és Csupánc, és persze a főhős, a Félőlény, aki már rég nem olvas fel csodálatos könyvtára köteteiből barátainak – pedig korábban éppen ezek a történetek, amelyekben a jó és rossz harcából végül mindig a jó kerül ki győztesen, tartották úgy-ahogy távol a szörnyeket.
Félőlény ehelyett odújába zárkózik, és csak akkor bújik elő, amikor visszatér legjobb barátja, Csatang, aki már sokkal régebben elhagyta otthonát, akkor, amikor hírét vette a rémek közeledésének. Ő arról számol be, hogy a világ sajnos elveszett, és az egyetlen megoldás, ha kénytelen-kelletlen mindenki szörnnyé válik. Félőlény vesz egy nagy levegőt, és elindul az Utolsó Kiserdő szélén felállított szörnyfelvételi irodába, hogy kiállja a három próbát, és maga is szörnnyé változzon. Persze nem árulunk el nagy titkot, ha leírjuk: Békés könyvében, akárcsak Félőlényéiben, végül, ha nem is könnyen, a jó győzedelmeskedik…
Ötletes a sztori, a kivitelezése pedig egyenesen bravúros. Békés Pál pergő és életszerű párbeszédeket ad szereplői szájába, élmény olvasni őket. Például azt, ahol a Kiserdő tisztásán álló hatalmas tölgyfa kidőlésének okait kutatják, és Rakonc azzal gyanúsítja Porhanyt, hogy talán ő vitte túlzásba a dolgokat:
„– Barátaim – nyelt nagyot Rakonc –, ne áltassuk magunkat. Mitől dőlt ki ez a fa? Talán túlságosan öreg már, és korhadt? Nem. Makkegészséges. Talán te porhanyítottad tönkre a talajt a gyökerénél? – Én mindig tudom, hol a porhanyítás határa. – Talán te csupáltad túl az ágait, Csupánc? – Kikérem magamnak! Én mindig csak addig csupálok, amíg a lombtakaróm ér! – Én magam pedig épp errefelé csellengtem a tisztás környékén, hát látom, piszkos megint a Kiserdő alja, nagy a rendetlenség, ennek a nyavalyás takarításnak sose lehet a végére érni. Na, gondoltam, gúlába rakom a sok szétgurult bikket-makkot, fölmosok, lepókhálózok, nézzek ki rendesen az a Kiserdő, ahogy illik. Bekapcsolom a porszívómat, erre bumm! Meg nyekk! Meg reccs! Alig bírtam félreugrani. – Tudjuk, tudjuk – nyugtatta Porhany a felhevült Rakoncot.”
Békés Pál virtuóz módon és magabiztosan bánik a nyelvvel. Hol könnyed versikét farag:
„Fölösleges rémüldözni, gyere velünk rém-üldözni!”
– hol pedig pompás személyleírásokat szállít:
„Sárga volt szegény, vagy szürke inkább? Nem is tudom. Ám az biztos, hogy töpörödött, aszott, ráncos, csempe-csámpa, keszekusza, kajla, konya, kókadt, töppedt, csapzott, borzas és zilált. Úgy nagyjából. Első pillantásra. Mert persze alaposabb szemrevételezés után számos egyéb apróság is kitűnt. Például, hogy a szeme karikás, a mellkasa beesett, a keze remeg, az ajka cserepes, és a füle olykor rángatózik kissé. Ilyen volt hát történetünk főhőse, midőn – bizonyos késéssel – színre lépett. Hát nem lehangoló?”
Az első mondattól érezhető, hogy a szerző maga is nagyon élvezi ezt a történetet, ám ez ott válik végképp egyértelművé, amikor eljut a hetedik fejezetig, a kis rémrendszertanig (főhősünk, szegény Félőlény itt ismeri meg, az Irodaszörny jóvoltából, a szörnyek világát). Békés nagy kedvvel sorolja rémvilág jellegzetességeit.
Van két főcsoport, a belső rémek és a külső rémek, ezeken belül különböző osztályok, nemzetségek és fajok, és mind a belső, mind a külső rémek leírhatók jellegük szerint, úgymint kaszaboló, daraboló, saraboló és préselő, réselő, késelő rémek, küllemük szerint, úgymint árkoltfarkú, burkoltfarkú, hurkoltfarkú és szegletesfejű, szegesfejű, szegfejű – és így tovább, hosszú sorokon át.
Világos? Nem? És ez?
„Például – lelkesedett az Irodaszörny – vegyünk egy, a kedves által is jól ismert egyedet. Íme a triplatokájú vahordály… (…) a triplatokájú vahordály az imént fölvázolt rendszer szerint valójában egy hurkoltfarkú csökött saraboló! A kukkoló berregény viszont egy szegfejű bunkó préselő. Hát nem nagyszerű? – ujjongott. – Hogy én mennyire imádom a rendszertant! Tud követni a kedves ügyfél?”
Az ördög nem attól jelenik meg, hogy lefestik, hanem olyankor festik le, amikor már megjelent” – adja egyik szereplője szájába az író, hogy aláhúzza a könyv voltaképpeni mondanivalóját is. Tudniillik, hogy jobb nevén nevezni a rosszat, mert csak így lehet vele szembeszállni. Hogy a bátorság és az őszinteség végül mégis mindig felülkerekedik.
Az új kiadáshoz Rátkai Kornél készített rajzokat – a szöveg minőségéhez illőeket. A borítón is látható – itt már nem is olyan félénk – Félőlény ugyanúgy telitalálat, mint a különféle, egy-két-háromszemű szörnyek, meg a főhős barátai, Rakonc, Porhany és a többiek. A Félőlényt 7-8 éves kortól bátran a gyerekünk kezébe adhatjuk – de ha jót akarunk magunknak, inkább mi olvassuk fel neki.
