Magyarországon március közepe óta távoktatás van. Ez az új helyzet számos következménnyel jár – az egyik, hogy néhány hete feltehetően azok a gyerekek is meghitt viszonyba kerültek laptopokkal, tabletekkel és okostelefonokkal (tehát a digitális világgal), akiket korábban esetleg sikerült távol tartani ezektől az eszközöktől.

Hogy ez jó vagy rossz, még eldöntetlen kérdés. Ki így gondolja, ki úgy. A tudósok is megosztottak abban, mennyi káros hatás írható a digitális eszközök számlájára. Azt ugyanakkor mi, felnőttek is tapasztaljuk magunkon, hogy az okostelefon, az állandó online jelenlét, ha nem vigyázunk, komoly – és nem okvetlenül jó – változást hoz az életünkbe. A témával foglalkozó írásunk első részében két olyan könyvet ajánlunk, amelyek elsősorban nekünk, felnőtteknek segíthetnek a „kijózanodásban”.

„Ma, amikor az okostelefon alig egy évtizede lépett be az életünkbe, egyre gyanúsabb, hogy nem csak pozitív hatással bír”

– írja Digitális detox című könyvében Catherine Price.

A szerző nagyon tömör, nagyon világos mondatokban vet számot azzal a helyzettel, amelyet a kütyük megjelenése teremtett. Számba veszi, hogy a különféle okoseszközök fejlesztői milyen praktikákkal élnek annak érdekében, hogy minél inkább a képernyőhöz láncolják a felhasználókat. Végül azt is leírja, felnőttként hogyan szabadulhatunk kütyüfüggőségünktől, vagy legalábbis hogyan használhatjuk okosan az okostelefonunkat.

Könyvét a telefonjának írt nyílt levéllel kezdi a szerző, amelyben érzékletesen írja le azt a viszonyt, amely a legtöbb embert a mobiljához fűzi. „Amikor a kezemben tartottalak, gyorsan követték egymást az események. Rövid idő múlva mindent együtt csináltunk: együtt sétáltunk, együtt vacsoráztunk a barátaimmal, együtt mentünk nyaralni. Eleinte furcsának éreztem, hogy a vécére is velem akarsz jönni – de ma már ez is csak egy a sok közös tevékenység közül. Ma már elválaszthatatlanok vagyunk.” Ismerős, ugye?

Price mondatait olvasva összerezzenünk,

meglátásai pontosak, és bár nem akar kifejezetten ijesztgetni, néhol riasztóak is.

„Téged érintelek meg utoljára lefekvés előtt, és érted nyúlok először ébredés után. Emlékeztetsz az orvosi vizsgálatokra, a bevásárlólistámra és az évfordulókra. Matricákat és ünnepi képeket küldhetek veled a barátaim születésnapjára, ezért nemhogy megsértődnének, amiért hívás helyett csak üzenek, hanem örömmel kiáltanak fel: »Nahát, mozgó lufik!«. Neked köszönhetem, hogy figyelmesnek tartanak – amikor valójában igyekszem kerülni az embereket –, és ezért nagyon hálás vagyok.”

Mindenkinek, aki olykor – vagy gyakran – úgy érzi, túl szoros viszonyt ápol a virtuális térbe repítő készülékeivel, érdemes elolvasni Price könyvét.

Ugyancsak a felnőtteket szólítja meg Gary Chapman és Arlene Pellicane Netfüggő gyerekek című könyve. Részben a szerzőpáros is azt vizsgálja, hogyan mutathatunk példát mi magunk (és, mint számos gyerekpszichológus felhívta már rá a figyelmet, a példaadás mindenben, tehát nem csak a kütyühasználatban messze a leghatásosabb nevelési módszer), de emellett konkrét megoldási javaslatokat is nyújt,

mit tegyünk, ha azt szeretnénk, hogy gyerekeink megtalálják az egyensúlyt a virtuális és a való világ között.

Chapman és Pellicane nem titkolja: szülőként mi magunk is komoly kihívást előtt állunk. Ebben segítenek azzal, hogy leírják, miként hódíthatjuk vissza a közös családi otthont a képernyők uralmától, mennyi képernyőidő számít túl soknak, és hogyan szabhatunk reális időkorlátokat, hogyan taníthatjuk gyermekeinket tudatos képernyőhasználatra, hogyan helyettesíthetjük a képernyőidőt közös családi időtöltéssel, mi módon segíthetünk gyerekeinknek a társas készségek elsajátításában, miként tudnak a gyerekek nemcsak az online közösségben, hanem a valós kapcsolatokban is otthonosan mozogni.

Némi ijesztgetésért (ami a valóságban persze csak a helyzet felmérése) Chapmanék sem mennek a szomszédba.

Például amikor a következő életből vett példával illusztrálják, hogyan élünk ma, a digitális eszközök uralta világban:

„A 15 hónapos Lily a bevásárlókocsiban ülve le sem veszi szemét a tabletjéről. Anyja zavartalanul keresgélhet a polcok között. Lily egyszer sem néz fel, hogy szemügyre vegye a piros almákat vagy azt a polcot, ahol a gabonapelyhes dobozok sorakoznak. (..) Melissa most kezdte el a középiskolát. A múlt hónapban 3500 üzenetet küldött a tabletről és a mobilról (azaz körülbelül napi 110-et).”

Vagy amikor leírnak egy kísérletet, amelyből az derült ki, hogy az, aki még soha életében nem használt internetet, körülbelül öt óra alatt sajátítja el – agyi képalkotó módszerekkel is kimutatható módon – az ehhez szükséges képességeket. De, teszik fel a kérdést, vajon ez fordítva is igaz?

Akinek az agya fiatalkorában netfüggőségben „huzalozódik”, szintén képes lesz pillanatok alatt átállni a nagyobb – de mindenképpen másféle – odafigyelést igénylő tanulásra?

„Ha gyermekünk a képernyők előtt nő fel óvodás- vagy kisiskoláskorától kezdve, vajon a monitoron futó képekhez szokott agya képes lesz-e arra a figyelemre, amelyre az iskolai órákon szüksége lesz? Vajon képes lesz-e a társai iránti együttérzésre, és hogy boldogul majd az értő olvasással, ha hosszabb szöveget kell elolvasnia? Ezeket a készségeket sokkal nehezebb rövid idő alatt elsajátítani. A növekvő képernyőhasználat miatt háttérbe szorulnak a tanulás hagyományosabb módjait szabályozó idegi áramkörök, amelyek az olvasáshoz, az íráshoz és a figyelem fenntartásához szükségesek.”

A virtuális világ, írják a Netfüggő gyerekek szerzői, úgy hat, mint a drog. „Betiltani”, elkerülni ettől még nem lehet. Ezért fontos helyesen és nagy odafigyeléssel kezelnünk. Ebben sokat segít Gary Chapman és Arlene Pellicane írása.

(A következő részben olyan, gyerekeknek szóló könyveket ajánlunk, amelyek közvetlenül nekik, a fő „célcsoportnak” segítenek a helyes kütyühasználat elsajátításában.)