Jövőre lesz ötven éve, hogy megjelent Konrad Lorenz egyik legnépszerűbb műve, A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. Az épp pályája (egyik – hogy miért egyik, arra még visszatérünk) csúcsán lévő tudós ugyanabban az évben, 1973-ban kapta meg – Karl von Frisch-sel és Nikolaas Tinbergennel közösen – a Nobel-díjat az egyéni és szociális viselkedésminták felépítésével és működésével kapcsolatos felfedezéseiért, és rendkívül népszerűnek számított a nagyközönség körében is zoológiai, etológiai, az állati és emberi magatartást vizsgáló írásai miatt, amelyeket nemcsak felnőttek, de gyerekek is élvezettel forgattak.
Ami azt illeti, hosszú út vezetett idáig. Lorenz 1903-ban született Bécsben, jó nevű és gazdag orvos apa fiaként. Maga is az orvosi pálya felé indult, 1928-ban avatták az orvostudományok doktorává. Közben már kiskora óta szenvedélyesen érdekelték az állatok – fiatal korában önkéntesként a schönbrunni állatkertben ápolóként dolgozott, de foglalkozott madármegfigyeléssel is – orvosként végül nem is praktizált. Állatokkal kapcsolatos kutatásai és tanulmányai eredményeként 1936-ban a bécsi egyetemen oktatási jogot nyert a zoológia, különös tekintettel az összehasonlító anatómia és az állatpszichológia oktatására. Német nyelvterületen máig az etológia mint tudomány megalapítójának tartják.
Ez eddig „csupán” egy tartalmas és izgalmas tudósi útkeresés története, ám az 1930-as évektől fogva bekerült a képbe még valami.
Lorenz már nagyon korán a nemzetiszocializmus lelkes híve lett, a második világháborúban katonaorvosként máig nem egészen tisztázott szerepet játszott bizonyos lengyelországi „kutatásokban”, amelyek során ott élő népcsoportok tagjait vizsgálták. A háború után hadifogságba került, 1948-ban tért haza Ausztriába. A felelősségre vonást – ha egyáltalán volt miért – jórészt megúszta, és elkezdhette építeni tudományos karrierjét. Így jutott el 1973-ra a Nobel-díjig és természettudományos ismeretterjesztő munkája révén az általános ismertségig.
A civilizált emberiség nyolc halálos bűne, amint a szerző előszavában fogalmaz, „bevallottan egy jeremiáda, az egész emberiség nyomatékos felszólítása arra, hogy gyakoroljon bűnbánatot, és térjen meg, ami talán jobban illene egy vándor prédikátor szájába, mint egy természettudós tollára”. Ám, teszi hozzá Lorenz, ma – értsd, az 1970-es években, de nyugodtan mondhatjuk: a 2020-asokban is – amikor a természetkutató bizonyos veszélyeket másoknál jobban megláthat, „az igehirdetés igenis kötelessége”.
Könyvében Lorenz ír a túlnépesedésről, az életterünk pusztulásáról, arról, hogy az ember önmagával fut versenyt, szól érzelmeink elvesztéséről, a genetikai összeomlásról, a tradíciók lerombolásáról, a dogmák erejéről és az atomfegyverekről. Érthetően, izgalmasan, okosan.
A túlnépesedésről például így ír: „Azért az emberiség túlnépesedésére térünk ki elsőként, mivel több, a későbbiekben tárgyalt jelenség ennek a következménye. Az emberiség minden tudása, amit az őt körülvevő természetből aknáz ki, a technológia fejlődése, vegyi és orvostudomány – minden, ami látszólag arra irányul, hogy az életet jobbá, kényelmesebbé tegye –, megdöbbentő és paradox módon az emberiség elpusztítására irányul. Az emberiséget olyan veszély fenyegeti, ami az élő szervezeteknél meglehetősen szokatlan, nevezetesen az, hogy saját életére tör, az apokaliptikus folyamat során veszendőbe mennek legkiválóbb, legnemesebb tulajdonságai, képességei, pont azok, amelyeket különösen emberinek tartunk, és nagyra értékelünk.”
Vidám kezdés, igaz? Nos, a java még hátravan. Ott van például az atomfegyverekről szóló fejezet. „Az atomfegyverek fenyegetésének legnagyobb kártevése napjainkban – és „kedvező esetben” a jövőben is – „csak” az általános „világvége”-hangulat. A primitív kívánságok azonnali kielégítésére irányuló infantilis, felelőtlen törekvések és ebből adódóan a jövőbeni felelősség vállalására való képtelenség egészen biztosan összefügg azzal, hogy tudat alatt minden döntésnél felmerül az az aggodalmaskodó kérdés, hogy vajon meddig is világ még a világ.”
Konrad Lorenz – akit a Spiegel című német hetilap 1989-ben „az állati lélek Einsteinjének” nevezett – könyve aktuálisabb, mint valaha.
És bár számos súlyos és égető problémát felvet, végkicsengésében nem pesszimista: a szerző, mint arra utal, bízik abban, hogy a fiatalabb generációk fogékonyak lesznek gondolataira.
Itt pedig visszatérhetünk a cikkünk kezdetén említett karriercsúcspontokra: Lorenz, aki 1989-ben halt meg, élete utolsó évtizedeiben egyebek közt épp A civilizált emberiség nyolc halálos bűnének, és az ehhez hasonló gondolatainak, írásainak, előadásainak köszönhetően a Nyugat-Európában kibontakozó zöldmozgalmak legfontosabb viszonyítási pontja, filozófusa lett. Haláláig azért dolgozott, hogy megértsük: emberként, társadalomként számos tekintetben rossz – és saját életünket kockáztató – úton járunk.
