Dr. Almási Kitti neve, sőt arca is sokaknak ismerős, hisz a korábbi terápiás munka és az eddig megjelent könyvek mellett több száz előadást tartott az elmúlt évtizedben, podcastek, YouTube-interjúk tucatjai készültek vele. Azt mondja, beszélni, előadni jobban szeret, mint írni, legújabb válogatáskötete pedig egyesíti ezt a két területet. A te döntésed címmel legizgalmasabb előadásainak szerkesztett változatát veheti most kezébe az olvasó.
A válogatás témakörei jól rezonálnak a médiában, a közösségimédia-felületeken és az önsegítő könyvekben mostanában megjelenő témákkal: önismeret, párkapcsolat, megküzdési stratégiák, döntéseink és választásaink a családi minták tükrében, és még sorolhatnánk. Hogyan állt össze a könyv anyaga?
A te döntésed az egyik online előadásom címe, amit a COVID-járvány alatt tartottam, ezt választottuk főcímnek a szerkesztőmmel, Gutmann Beával. Vele egyébként már régóta együtt dolgozom a Nyitott Akadémiában, az ő ötlete volt, hogy – szelektálva a korábbi és az újabb előadásaimat – készüljön egy szerkesztett gyűjteményes kötet.
Több, a saját életéből vett példa is megjelenik a könyvben. Vannak pszichológusok, akik tartózkodnak ettől, nem adnak rálátást a magánéletükre. Ez a közvetlen hangvétel az olvasó bizalmát erősíti?
Az egyik oka annak, hogy a magam életéből is megosztok történeteket az, hogy nem szerettem volna csak a klienseim eseteire alapozva mesélni, még akkor sem, ha álnevekkel és torzított formában jelenítem meg azokat, hisz van, amelyik így is felismerhető. A saját életeseményeimen viszont nem kell gondolkodnom. Persze nagyon meghúztam a magánéleti határt, de vannak történetek, amelyek felvállalhatók.
Amúgy sem értek egyet száz százalékban a merev szabályokkal, nem hiszem, hogy rontja a közös munkát, ha kiderül, hogy a pszichológus is ember.
Van egy beszélgetéssorozatom a YouTube-on, ahol kollégák is megfordulnak, és még nem kaptam olyan visszajelzést, hogy visszás érzéseket keltett bennük, ha a családi állapotuk, a párkapcsolatuk, vagy éppen – mint az egyik esetben – a testképük került szóba.
A könyv minden fejezete önálló önismereti témakör. Az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy miért ragaszkodunk a sérelmeinkhez?
Leginkább azért, mert nincsen eszköztárunk arra, hogy miként szabaduljunk meg tőlük. Ha bizalmatlan közegből jön valaki, ha azt tanulta meg, hogy csak saját magára számíthat, ha az elengedés, a megbocsátás helyett inkább benne ragad egy kellemetlen érzésben, szituációban, mert az ismerős neki, akkor nehéz leválni a sérelmekről. Másrészt a közeledési kísérlet kiszolgáltatottá tesz. Sok ember úgy gondolkozik, hogy rizikós bevállalni, hogy csak úgy elengedjük vagy lépjünk a másik felé, mert félünk a visszautasítástól, hisz akkor még inkább sebezhetővé válunk.
Szintén kurrens téma az elmagányosodás a párkapcsolatban. Érezhető ez például abban is, hogy a járvány után felerősödött az igény a párterápiára?
Érdekes, hogy a könyv erről szóló fejezete egy tíz évvel ezelőtti előadásból született, tehát ez már akkor is visszatérő probléma volt, de igen, mostanában abszolút fellángolt. Voltak, akik olyan helyzetekben is megélték a társas magányt, amilyenekben a szokásos hétköznapi rohanás miatt korábban nem. Az összezártság miatt sokkal szembetűnőbb volt, rengeteg konfliktust okozott, letisztult a kép, és felszínre jött, ami korábban csak lappangott.
A társas magány nem tűnik olyan akut problémának, mint a másik bántása vagy egy félrelépés.
Ez azonban alattomosan érinti a párkapcsolatokat, sokan észre sem veszik, miben élnek, csak ha – például – kirepülnek a gyerekek, így kiesik a párt összetartó ragasztóanyag, ottmarad a csönd. De ilyen a nyugdíjba vonulás, vagy akár egy hosszabb nyaralás is hozhatja ezt a felismerést, aminek során kiderülhet, hogy a kommunikáció mennyire nem működik már két ember között.
Nemet mondani is sokaknak nehéz, talán ez a nőket érinti jobban. Miért tartja fontosnak a határszabást és a verbális önvédelmet?
A nemek szerepeit, dinamikáját tekintve rengeteg változás történt: ez már legalább annyira a férfiak problémája is. Amikor önismereti tábort tartok, látom – és elképesztő –, hogy milyen nagy számban frusztráltak ettől az emberek. Meg kell tanulni a határszabást, a nemet mondást, hogy ne forduljon át elfojtott dühbe például egy szívességkérésnél. Mindenki tud példát mondani erre a családi életéből, de akár egy munkahelyi szituációból is.
Sokszor belecsúszunk egy új munkahelyen vagy idegenekkel szemben abba, hogy igent mondunk valamire, ami kellemetlen számunkra, csak azért, hogy szimpatikusabbak legyünk.
Félünk attól, hogy ha nemet mondunk, kirekesztenek, megbélyegeznek vagy egyszerűen nem szeretnek. Érdemes ezekkel a belső félelmekkel dolgozni. Az önismeret, az önelfogadás, a pozitív önbecsülés rendkívül meghatározó ebben, és ezek segítenek abban, hogy meghúzzuk a határainkat, amik mellett ki is kell tartanunk.
Az önbecsülés témaköre is kimeríthetetlen. Miért vagyunk híján ennyien? Mire kell figyelni például szülőként, ha az ember nem akarja letörni a gyereke önbecsülését. És hogyan erősíthetjük ezt magunkban felnőttként?
A szülők saját félelmeik miatt tudattalanul sok terhet raknak a gyerekeikre. Most talán lesz egy váltás, mert felnőnek azok a generációk, amelyek nem az előző rendszerben szocializálódtak, ahol rengeteg gátlás volt, és más volt például a sikerhez való hozzáállás is. A túl nagy magabiztosság régebben nagyobb ellenérzést szült az emberekben. Egy olyan társadalomban, ahol alapvetően a pozitívumokat keresik, ahol az oktatás sem a hibák, a nemtudás kiemeléséről szól, ahol gondozzák a tehetségeket és kreatív, önálló gondolkodásra nevelnek, ott kisebb probléma ez.
Ott elhiszik az emberek, hogy valahonnan el lehet jutni valahová, ha van bennünk kitartás és szorgalom. Ellenkező esetben sok tehetséges, szorgalmas ember elkallódik, a reménytelenség érzete miatt feladják, mert nem találnak kapaszkodót. A legmeghatározóbb ebben: hogyan állok én a kudarccal, az elakadásaimmal? Ha valami nem sikerül, az nem azt jelenti, hogy alkalmatlan vagyok, hanem meg kell nézni, mit kell másként csinálnom.
Ennyi munka mellett hogyan védekezik a kiégés ellen? Mit szeret csinálni szabadidejében?
Korábban a futás és a lovaglás jelentette a feltöltődést, de egy baleset óta ezek visszaszorultak. Lett viszont két kutyám, és ez elképesztő dimenziókat nyitott meg. Rendszeresen sétálok velük, nem messze tőlünk van egy erdő, és fantasztikus, hogy csak madárcsicsergést, a természet hangjait hallom.
Olyan ez, mintha infúzión át kapnám a feltöltődést. Ha pedig utazom, kocsiban vagyok, folyton zenét hallgatok, és ilyenkor énekelek is, igaz, ezt nem mutatnám be mindenkinek. Olvasni is szeretek, de mostanában átkerült a hangsúly a hangoskönyvekre, ugyancsak a sok kocsiban töltött idő miatt, amikor az előadásaimra megyek. A COVID alatt pedig kicsit rácsúsztam a sorozatokra is.
Mi olyat olvasott utoljára, ami nem a szakterületéhez kötődik? Van ideje figyelemmel kísérni például a hazai kortárs irodalmat?
Korábban már olvastam a könyvet, de nemrég egy előadás miatt éppen hangoskönyvben hallgattam végig Máraitól Az igazi című művet. A másik nagy élményem Rubin Eszter könyve, a Minek szenved, aki nem bírja. Nagyon szeretem a történetszövését.
És az ön következő könyvterve?
Egy ideje gondolkozom azon, hogy egy olyan történetgyűjteményt írok, amit különféle témák szerint szedek csokorba. Nem szakembereknek szóló kutatásokat és nem szaknyelven, hanem egy-egy mélyebb történetet. Talán a novellához hasonlítanám, jó lenne irányt adni ennek, még keresem a megfelelő formát.
Kiemelt kép forrása: Nők Lapja, noklapja.hu
Még több cikk a témában:
„A választás szabadságának hiánya őrölt fel” – interjú Füredi Júliával
Füredi Júliával az Elég! című könyv szerzőjével beszélgettünk a kiégésről, annak okairól és a lehetséges megoldásokról.
„Én nem száraz szakirodalmat írok” – interjú Orvos-Tóth Noémivel
Orvos-Tóth Noémivel beszélgettünk az örökölt sorsunkról, szabad akaratról, sikerről és arról, vajon képes-e az ember egyedül megbirkózni a nehézségeivel.