A szerző születésének centenáriumát a Libri Könyvesboltok és a Jelenkor Kiadó közös programja
10 000 ajándék könyvvel ünnepli. A 20. század egyik legfontosabb magyar prózaírójának öt novelláját tartalmazó kötettel 10 000 magyar főiskolást, egyetemistát és középiskolást ajándékoznak meg.
Az évforduló kapcsán Mészöly Miklósról, a szerző életéről, műveiről Fehér Renátó költővel, a Hévíz folyóirat és a Csirimojó Kiadó szerkesztőjével beszélgettünk.

Mikor találkozott először Mészöly Miklós műveivel?

Először talán a legendák nélküli legendáriummal találkoztam, a „szóbeszéddel”, a „közfelfogással”, miszerint például Nobel-díjat kellett volna kapnia. 2008/2009-ben úgy tűnt, hogy Mészöly Miklós hiába halott, ő a mérce, a példa, kifinomultsága és szigora ott lebeg kerekasztalok és íróasztalok fölött. Mindenki azt kérné tőle, hogy őt fogadja örökbe. Bárhova mentem, ősz halántékú fanboyok torka szorult el. Egyébként nem volt terhes ez a kultikus hangulat, illetve az akkor megkezdett Mészöly-olvasásomba nem tolakodott bele. Egyetemi keretben Lénárt Tamás szemináriumán került először szóba az életmű, és ma már nem is emlékszem, hogy melyik regényt tárgyaltuk kötelezően, mert hármat (Az atléta halálát, a Saulust és a Filmet) egy svungra olvastam el, és a hallgatók közül nem is voltam ezzel egyedül, így az órai beszélgetés mindjárt tágasabb is lett.

Mészölyt olvasni nem (mindig) könnyű, figyelmet, koncentrációt kíván az olvasótól. Miért ajánlaná mégis?

A Balatont sem könnyű körbebiciklizni, idő- és energiabefektetés, mégis sokan megcsinálják minden nyáron. Vagy munka előtt, vagy munka után lefutni kétszer a szigetkört, leúszni ötven hosszt a klórszagú hajnali félhomályban, heti háromszor-négyszer-ötször: kényelmesebb lenne nem csinálni. Így van ez a Mészöly-olvasással is. Mert a szembesítés becsületes inzultusa történik meg általa, ami elől hajlamosak vagyunk inkább kitérni. És míg a testünket okkal véljük szükségesnek karbantartani, addig álomba valami kevéssé megterhelővel olvasnánk magunkat, semmi olyasmivel, aminek az a nyomasztó címe van, hogy Az atléta halála. De Mészölytől is edzésbe lehet jönni. Lehet kezdeni az Érintések noteszlapjaival és naplójegyzeteivel, ezekből A pille magányában is találunk. Ott van a Teréz krónikája: egy olyan minisorozat, ami tizenhét rövid szakaszból áll. Az Idegen partokon című novella egyszerre idézi meg az Egy makulátlan elme örök ragyogása idilli tengerparti jelenetét és József Attila homokos vizes síkját. „Ha lassan beszélünk, talán tovább tart a nap.” Egy próbát megér.
És bár legtöbbször zsákutcának gondolom a szerzői személyiség általi olvasói csalogatást (#kapudrog), mert az végül alig se vezet tovább a szépirodalmi szövegek felé, Mészöly esetében olyan könyvek mutatják föl a figurát és vele a művét (!), amelyek mégis beletorkollnak aztán a regényekbe, a novellákba és az esszékbe. Az egyik a Szigeti László által készített mélyinterjú, a Párbeszédkísérlet, a másik a Mészöly és Polcz Alaine közötti levelezés Nagy Boglárka által szerkesztett monumentális kötete, A bilincs a szabadság legyen.

Miért válhatott Mészölyből a háború utáni magyar irodalom, szellemi élet meghatározó figurája? Miben látja a szerző titkát?

Mészölynek erős figyelme volt a hely és a korszak iránt, ahol és amikor élnie adatott. A pannon gyökerek és a lokalitás öntudata ugyanakkor nem tette őt szűk látókörű hőzöngővé. Szemhatárát is jellemezte a tágasság iskolája, értette Nyugat és Kelet politikai dinamikáit, megértette Európa és a világ aktuális művészeti tendenciáit, de nem gondolta mindezt vakon adaptálni. Se a sértett provincializmus, se a sznob öngyarmatosítás útját nem választotta. Furcsa őket egymás mellett hozni szóba, de ez ügyben talán mégis Ady tűnik Mészöly legközelebbi rokonának szellemi értelemben. Ez a magától értetődő tartás és integritás, melyből aztán a művek is kisarjadtak, felszabadító erővel hathatott egy olyan szabadság- és szolidaritáshiányos korban, amilyen a huszadik század második fele volt Kelet-Közép-Európában. Mészöly otthonra – az ötvenes évtized részleges elhallgattatása után – leginkább a következő generációban talált, s ezen ő is sokat nyert, mert szellemi vitalitást kapott tőlük.

Egy költőnek intézve (talán) különös kérdés, de hatott-e önre, a művészetére Mészöly Miklós? Vagy akár az irodalomszemléletére? Ha igen, hogyan?

A Torkolatcsönd munkacímű harmadik verseskötetemen dolgozom jelenleg, ebben pedig központi és inspirációs szerepet játszanak az olyan mészölyi felismerések, mint a „Tölcsérzsivaj van”, amit A negyedik út című esszékötetében olvastam. Noha a közel hetvenévnyi korkülönbség okán teljesen más mediális feltételek között szivárog el az én életem, ám azt a digitális zajszennyeződést, amit például a social medián keresztül pszichésen és lélektanilag el kell viselnünk, és ami az elmúlt év Covid-szűkösségében és karanténklausztrofóbiájában csak fokozódott, én Mészöly fogalmával tudom legpontosabban leírni. A tölcsérzsivaj, amiről Mészöly beszél, a mi napjaink metaforája is. A Torkolatcsönd verseinek emellett a mészölyi nyelv sűrítési képessége, pontossága van hasznára, amely olyan fokon radikális, hogy egy költő is alig tanulhatja meg máshonnan. A szintén száz éve született Pilinszkyt olvasva Mészöly mellé, azzal szembesültem, hogy szinte némává kellene/lehetne sűríteni az általam éppen írt verset: az elhallgatás és a kinémulás felé törekvés tudna a leghitelesebb válasz és ellenbeszéd lenni mind a nyelvet direkten használhatatlanná daráló hatalmi manipulációra, mind a nyelvet indirekten használhatatlanná daráló exhibicionista fecsegésre, ami körülöttünk történik.

Melyik a kedvenc Mészöly-könyve? Miért?

A Volt egyszer egy Közép-Európa a születésem évében, 1989-ben jelent meg. A mészölyi (kis)próza itt képes számomra a legsokoldalúbban szemléltetni mindazt, amit ennek az életműnek a kapcsán fentebb emlegettem.
A Pontos történetek, útközben című könyvnek az írói tekintet a hőse. Ennek a nézésnek a megértése szerintem alapfeltétel ahhoz, hogy a jó kortárs irodalmat olvasni tudjuk. Olvasni azt a prózát, amely amellett persze, hogy fókuszál a látványra, tárgyává teszi azt is, ami a látványt megelőzi, s ekként végletesen meg is határozza: a látás módját. Így teremti az irodalom, a próza, látás-mód (újra) a látványt. Mészöly a látás, a nyelv, a szöveg által alakított ki viszonyt valóság és olvasó között. Az írói szemszög: az egy egyedüli emberi példány tekintete és a gép objektív lencséje egyszerre.
Az elmúlt időszak legnagyobb Mészöly-élményét viszont nem magától Mészöly Miklóstól kaptam, hanem Szolláth Dávid Mészöly-monográfiájától, ami nem idegenít el tárgyától, hanem képes részesévé tenni a Mészöly-fanatizmusnak, teszi mindezt elképesztően jól strukturálva, alkalmi vendégeskedésre teremtve lehetőséget. Őszülni kezd már a halántékom, Mészöly-fanboy lettem végül én is.